Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - Gál Sándor: Kétlábú szék (regényrészlet)
Kétlábú szék által rám testált birodalom állapota is elém sodródott; ugyan mivé lettek — rendszeres gondozás hiányában — az egykor oly megbízhatóan működő csapdák, hurkok... Az üreges fűzfatörzsbe „lekonzervált” sörétes sorsa felől gondom nem volt, azt a rozsda nem bánthatta. S végül a második átszállás után Zsuzsa képe is elibém libbent, s ettől igencsak gyorsan kezdett verni a szívem. Merthogy estére bezárjuk a szoba ajtaját, és összehúzzuk a függönyöket, afelől árnyalati kétség sem volt bennem. Csak azzal a kicsiséggel nem számoltam eközben, hogy a távolság s az idő és vele együtt az emberi természet nélkülem is működik, s nem mindig a nekem tetsző irányba mozog. Öreganyám arca — ha ez lehetséges — még egy árnyalatnyit sötétedett, amióta elmentem, Zsuzsa pedig készült újra férjhez menni. A tágas Gerle-familia úgy határozott, hogy Péter halála után a megözvegyült Zsuzsát a hadifogságból hazatért Gerle Jánoshoz adják feleségül, aki Péternek másodágú unokatestvére volt az apai ágon. Amikor hazatértem, ez a felsősori Gerle János tett-vett már Zsuzsa udvarában, s amikor átköszöntem, Zsuzsa felvágta fejét, akár egy büszke kanca, szeme mélye is megvillant, de abból nem a hívás vágyakozó melege sugárzott felém, hanem az újra tudatosult valahová tartozás biztonsága. Vagyis egyértelművé vált, hogy a kerítésen kívül maradtam, és az is nyilvánvalóvá vált ebből, hogy ma este Zsuzsa nem zárja be mögöttem az ajtót, s az ablak függönyeit se húzza össze. Legalábbis nem velem s értem. Pedig alig egy bő hónappal ezelőtt még azzal tartott volna vissza, hogy „nekem nőttél meg...” Ez a „nekem nőttél meg” jó sokáig lüktetett bennem, egészen mélyen, hogy megsajdult tőle még az agyvelőm is, de aztán lassan elcsendesedett minden bennem és körülöttem. Mert hát nem történt semmi egyéb, mint hogy a közösség egybetartozásának, létezésének és megmaradásának évszázadok alatt kialakult hagyományait követték és érvényesítették. A régebbi időkben is, ha fiatalon elhunyt egy férfi vagy nő, általában a gyászév letelte után a tágabb család valamelyik szabad tagja vállalta az özvegyasszonyt vagy az asszony nélkül maradt férfit. Ha voltak már gyermekek, akkor azokkal együtt. Ez a létezés, a megmaradás mindenkori parancsa volt, s hozzá később a gazdaság kényszerítő ereje csatlakozott: együtt tartani a vagyont. Házat, telket, földet s a hozzá tartozó jószágot. Szerelem, szépség meg hasonló hiábavalóságok ilyenkor szóba se kerültek. Ami pedig köztem és Zsuzsa között megtörtént, azt illett mihamarabb elfelejteni. Abban a pillanatban két irányban indulhattam el: a kocsmába vagy ki az Öregerdő lecsupaszult rengetegébe, a Bajkai szomszéd által rám testált birodalomba. Az utóbbi irányt választottam, s estig végigjártam az oly jól ismert rapsicösvé- nyeket. Amit láttam, az egyáltalán nem vidított fel, hiszen a kint hagyott csapdákban és hurkokban elpusztult vadak bomló, rothadó tetemeit találtam: némelyek összeasztak, akár a múmiák, másokat a ragadozók téptek szét. Meg- fehéredett csontok, szőrgubancok, tollcsomók jelezték a tragédiákat... A fűzfa odvába rejtett sörétes puskát meg se néztem... Hazafelé jövet nem ilyennek képzeltem el azt a mai estét. A tehénis- tállóbeli priccs helyett jóillatú ágyat, szappanszagú szeretőt, Zsuzsát, forró ölét
