Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - Gál Sándor: Kétlábú szék (regényrészlet)
Gál Sándor és ölelését... S e csoda helyett a pusztulás, amelyet részben magam idéztem elő azzal, hogy mindent a sorsára hagytam, amikor elmentem. De visszacsinálni már semmit sem lehetett. Ami elpusztult, feltámasztani nem tudtam, akit pedig elvettek tőlem, bár élt, s láthattam, olyan lett, mint egy ismeretlen. Idegen. Hiába próbáltam elhitetni magammal, hogy csak az következett be, ami az életünk természetes folyamatához tartozik, hiába próbáltam közömbösen tudomásul venni Zsuzsa elvesztését, ösztöneim mélyén a becsapottság érzése mocorgott. S ezt az érzést a „birtok” megszemlélése, az ott látottak szomorú és szorongató élménye nem csitította el. Voltak pillanatok, amikor bőgni szerettem volna, máskor meg káromkodni. Ám csakhamar rájöttem arra az egyszerű tényre, hogy sem az egyik sem a másik nem segít. S mert otthon öreganyámnak semmi szüksége sem volt rám, hirtelenjében úgy határoztam, hogy másnap visszamegyek az iskolába. Hétfő estig ráértem volna, mert odáig szólt a kimaradási engedélyem, de sem a kocsma, sem a rapsicösvények nem vonzottak. Itt akartam hagyni ezt az egész felborult mindenséget Gerlejanistul, Zsuzsástul, mindenestül. Ha már így estek meg a dolgok, jobb, ha a tehénistálló priccsére gondolok ezután. Meg aztán ott vannak a lányok, akiket Klein igazgató elvtárs már kikezdett. Majd csak megleszek valahogy. Amikor ez a „majd csak megleszek valahogy” végigfutott rajtam, s eljutottam agyamban az értés és az értelem szintjére, döbbentem rá arra, hogy — egyrészt — teljesen magamra maradtam — másrészt —, hogy szükségem van asszonyra, lányra; általánosabban fogalmazva a nőré. Öreganyám még csak nem is csodálkozott nagyon, hogy vasárnap délelőtt ösz- szepakoltam a cókmókomaL Nyilván az ő tudata szerint hétfőn dolgozni kell, vagy ha az ember tanul, akkor iskolába menni, így különösebb megrázkódtatás nélkül búcsúztam el tőle ebéd után, hogy elérjem az állomásra induló autóbuszt Tény, hogy nem voltam valami emelkedett hangulatban; úgy éreztem, elég hülye módon elbaltáztam valamit, amit már soha többé nem lehet helyrehozni Ámbár Zsuzsa második Gerléje, ki tudja, meddig bírja az éjszakai burukkolásokat?! A vasárnapi vonatszerelvény szinte üres volt; bevettem magamat az egyik fülke sarkába, menetiránnyal szemben az ablak mellé, s elbambultan meredtem a visszafelé pörgő tájra vagy magam elé a mérhetetlen semmibe. Csak a kalauz után becsapódó ajtó kattanása riasztott vissza minden állomást követően a valóságba. Ilyenkor aztán mindennek volt ismét alakja, térfogata és ideje is. De a vonatkerekek monoton kattogása csakhamar elsodorta az egészet. Az első átszálláskor vagy fél órát kellett várakoznom, így hát bementem a restibe, s megittam egy kisfröccsöt. Aztán felszálltam a betolt szerelvény legutolsó kocsijába, és elindultam előre, a tüsszögő mozdony irányába. De csak elindultam, mert a kocsi közepe táján ott gubbasztott a sarokban Amália, aki velem együtt az állattenyésztési szakágazatban próbált boldogulni, s akinek — ve* lem együtt — ma még otthon lett volna a helye. Amália, akit egyébként hol Amálnak, hol meg Liának szólítottunk, velem egyidős volt, magas termetű, soványka teremtés. Se fara, se melle, lábai, mint a piszkafák, csupa csont és bőr leányzó. \z arca azonban szép volt, szabályos; fő ékessége a hosszú, hullámos,
