Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - TALLÓZÓ - Romsics Ignácz : Integrációs törekvések Közép- és Kelet-Európában a 19. és a 20. században
Integrációs törekvések Közép- és Kelet-Európában a 19. és a 20. században az etnikai regionalizmusnak egyaránt tág teret biztosít. (Springer [Karl Renner]: Grundlagen und Entwicklungsziele dér österreichischen Monarchie. Wien, Leipzig 1906. és Karl Renner: Das Selbtbestimmungsrecht. Wien 1918) A Monarchia átalakítási terveinek mindkét eddig érintett típusa a birodalom aktuálisan létező határain belüli megoldásokban gondolkodott. Ezek mellett létezett azonban egy olyan harmadik, expanzívnak nevezhető koncepció is, amely a szomszédos kisállamok beszippantásával lényegében az egész térség integrálását tűzte ki célul. A 19. század elején ezt képviselte Metternich; aki elsősorban a német fejedelemségek és Svájc irányába akart terjeszkedni, a század utolsó századában pedig Rudolf főherceg, aki a „barbár cárizmussal” való *eszámolás után Romániát, Szerbiát, Montenegrót és Orosz-Lengyelorszá- got kívánta a birodalomhoz csatolni. Érdekes, hogy a Monarchia nagyhatalmi állásának megerősítése nemcsak a konzervatív — ha úgy tetszik, „reakciós”. — állam vezetők, hanem a progresszív ellenzéki politikusok elképzeléseiben is jelen volt. Wesselényi Miklós említett tervezetében például „Oláhország és Moldva”, valamint a bolgár, szerb és bosnyák területek kapcsolódtak volna szoros szálakkal a Monarchiához, Jászi Oszkáréban pedig ezen túlmenően még Görögország, Albánia és Orosz-Lengyelország is. A Monarchia jövőjéről folytatott vitákat az I. .világháború végén a magukat nemzetiként meghatározó kis és középnagyságú államoknak a létrehozásával zárult. Ez a döntés egy olyan államalakulat sorsát pecsételte meg, amely 400 esztendőn át mintegy tucatnyi kisebb-nagyobb népcsoport együttélésének a politikai kereteit biztosította. A feltevés akkor az volt, hogy az integrációnak ezt a hierarchikus, „elavult” és „represszív” formáját a dunai népek modernebb és demokratikusabb szövetsége fogja felváltani. A Monarchia volt népeinek szoros együttműködése azonban mostanáig nem jött létre, s kétséges, hogy létrejön-e. Ez a be nem váltott ígéret, valamint a 20. század más keserű tapasztalattal teszik, hogy a Habsburg Monarchia iránti nosztalgia mind a mai napig megmaradt, s hogy a dunai népek integrációjának — minden problémája és negatívuma ellenére — mindmostanáig ez a történetileg legsikeresebb formája. MITTELEURÓPA KONCEPCIÓK A Habsburg Birodalomnak integrációs szempontból két alternatívája volt: a térséget két oldalról övező két nagyhatalomnak, Németországnak és/vagy Oroszországnak a behatolása és egy még nagyobb gazdasági és politikai egységnek a létrehozása, illetve a felszbadult kisnépeknek mint többé-kevésbé egyenrangú feleknek a szoros együttműködése. Expanzióra és a térség erőszakos integrációjára a német és az orosz politikai gondolkodók egyaránt régen, lényegében a 18. század óta készültek. Az első német intellektuel, aki az európai népek vagy azok egy részének föderációját a németek részben földrajzilag, geopolitikailag, részben szellemileg, alkatilag motivált vezető szerepével kötötte össze, Gottfried Wilhelm von Leibniz (1646—1716) volt. A
