Irodalmi Szemle, 1997

1997/2 - Duba Gyula: Az írásról — három tételben

Duba Gyula lán éppen éljük — a történelmet! —, abban a hitben ringat, hogy nincs is je­len. Aztán egyszerre feltámad és ránk támad. Szellőként suttogva indul, egyre erősödve, majd bömbölni kezd, mint az orkán. Fenyegetően zúg a távolban, akár a közeledő vihar, majd ránk tör döbbenetes erejével és pusztító indula­tával, teljes szörnyűségében megmutatja magát. Végül már-már elemészt! Bal­jós érkezését jegyrendszer, tábori levelezőlapok és érzelmes katonadalok kísérik, majd a nyári égen úszó morajló repülőszőnyegek. Bombázás és erősö­dő ágyúmorajlás jelzi közelségét, már a szomszédságban tombol, s egyszerre front lesz belőle. Páncélosok ágyúinak a torkában kuporog, és tűzözön kísé­retében robban a faluba. Érkezésének tanúi a halottak. A koporsóban fekvő, ünneplőbe öltöztetett, fekete halottak után kicsavart végtagú, tépett testű és vérbe dermedt, fedetlen tetemek. A frontvilág is teli van titokkal, de a fé­lelem eltereli a figyelmet róluk, csak az iszonyatot és szenvedést hagyja meg. Az idő csodája jéggé fagy a télben, rongyruhába öltözik, és megtelik szalmá­ban, ruhaderékbarí és gatyakorcban nyüzsgő tetvekkel. Negyvenöt tele ke­gyetlenül fagyos, a dermedt világ csendjét a robbanások sem űzik messzire. Az utána következő telek azonban még kegyetlenebbek, bár ez hihetetlen­nek tűnhet fel! Pótolhatatlan élményt és mélyértelmű tapasztalatot hoznak a készülődő írónak. Mily valószerűtlen európai szemmel nézve a törvényen kí­vüliség állapota?! Mily értetlenül áll vele szemben a kisebbségi tapasztalás? Törvényen kívül, akár a bűnözők, banditák és haramiák! A társadalmi védett­ség és emberi jogok hiányában, fizikai értelemben igen, ám szellemi mivol­todban nem vagy ember. Révület és lebegés, valóságon bévüli kívüliség és életen kívüli bévüliség, fából vaskarika és maga a lehetséges lehetetlenség! Sorolnám a helyzetünket jellemző hasonlatokat, és rá kell döbbennem, hogy mind igaz lehet, ám teljes helyzetet, annak abszurditását egy sem meríti ki kielégítően. És vajon kimeríthető teljesen? A súlypont az általános hiányér­zet tényében adott. A korszak döbbenetes hiányérzete a anyanyelv köré össz­pontosul. A tragikus hiány a szavak köré rendeződik, azaz dehogy is rendeződik, inkább tornyosul, gyülevész halomba rakódik, mint áradáskor a hídlábaknál felgyülemlő szemét, iszapos csapzott ágak halmaza, lecsupaszo- dott fatörzsek, rongykacatok és elhullott állatok teteme, árlúgozta dögök, és ne adj’ isten, vízbefúlt teteme, vízbe fúlt tetemek! Minden gond a nyelv köré gyűlik, mely béna és erőtlen, szinte már halott. Családi körben és faluközös­ségben, házi használatban és korlátozott valóságban éli elárvult életét, sebzet­ten és bénán funkcionál. Nem köt össze a világgal, eltaszít tőle! A faluvilágba zár, a talajba sulykol, néha óvatoskodó és kételyekkel teli lévai utakat enge­délyez. Magunkba zárkózva, meglapulva élünk. A háborúnak vége, tombol a tavasz. Gyönyörű, robbanó erejű nyár. Európában s a világban béke van, a szabadság és nyugalom friss levegőjéből nagyokat lélegzenek a népek. A mi szabadságunk azonban bezápult, mint a kelésnek indult tojás, amelyről fele­lőtlenül leszállt a tyúkanyó, vagy elkergették:, mostohán sorsára hagyta a to­jásokat, nemsokára majd romlani kezdenek és ha feltörik őket, penetránsan

Next

/
Oldalképek
Tartalom