Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - Kányádi Sándor: Útra való ének
KÁNYÁDI SÁNDOR a Utravaló ének tavasz jöttén a kis patak akár egy kis egérke kikukkint s nyomban kiszalad a jég alól a jégre Cincogat szaglál szimatol és azt mondja no végre kijutottam a jég alól a sötétből a fényre. És elindul megy mendegél cincogat mondikálgat és fölbiggyeszt — hamár egér — bajszul egy szénaszálat Térül-fordul s már szembejön és egyre azt zenéli: a legeslegnagyobb öröm félelem nélkül élni Elzirrenti a szúnyog és a szúnyogtól a szellő és tőle megfújja szél az a semmirekellő és azt se módja köszönöm világgá fütyörészi: a legeslegnagyobb öröm félelem nélkül élni Vigyázzba állnak a határ- sorompók égre néznek a tetejükbe gólyapár épít magának fészket és azt keleplik odafönn s még a béka se kétli: a legeslegnagyobb öröm félelem nélkül élni Zengik fütyülik a huzalok a szerelő s a pózna cinkék cinegék víg rigók ereszen a csatorna Zengi lanka és hegytető s fújja ahogy csak bírja az éppen égre röppenő parányi kis pacsirta Megáll a nap a delelőn s dúdolja döngicséli a legeslegnagyobb öröm félelem nélkül élni és ontja sugarát hogy jutna bár egy résnyi oda is ahol nem lehet félelem nélkül élni oda is ahol nem lehet félelem nélkül élni
