Irodalmi Szemle, 1997
1997/2 - Rácz Olivér: Magamnak mondom
Magamnak mondom Mert én valóban nem öntöttem petróleumot abba a hordóba. Jó — későbbi éveimben elkövettem egyet s mást. Hamisítást azonban igen. Loptam. Nem mazsolát, diót: komoly katonai, közigazgatási iratokat, űrlapokat loptam zászlóaljunk irodájából, s ezekre a nyomtatványokra hamisítottam rá a hamis tanúságokat. Ilyen-olyan, amolyan NEMKÍVÁNATOS, MEGBÍZHATATLAN ELEMEK számára. Naná, hogy loptam. Loptam, csaltam, hamisítottam. (Későbbi éveimben olykor unalmas, fölösleges nyilvántartásokat, statisztikák ostoba rovatait hamisítottam meg.) Hazudtam. Sőt öltem is. Nem szúnyogot és nem legyet. Öltem, legalábbis, amikor megtettem, szívből reméltem, hogy gyilkoltam. A zsákmányolt, a végsőkig kilőtt csövű géppisztolyok találataiban az ember sohasem lehetett teljesen biztos, és ott nem volt találatjelző, aki rám kurjantott volna: Jól van, öcsi! Belső kör! Csak így tovább. Átkozódtam, szitkozódtam, verekedtem. Káromkodtam. A Jóisten nevét — na jó: nem fogom itt felsorolni az egész Tízparancsolatot. Nagy a gyanúm, hogy egyetlen egynek a megszegését sem felejtettem el. (Talán a „házát, mezejét?”... Nem, senki felebarátom házát, mezejét nem kívántam meg. Esetleg a külföldi gyártmányú kocsiját meg a garázsos, fürdőmedencés hétvégi nyaralóját. Nyaralóit. Vadászházát — habár én magam békés állatokra sohasem vadásztam. Japánba, Indiába szóló, hivatalos, államköltséges kiküldetését? Noha arra már nem emlékszem, hogy a Tízparancsolat a kiküldetéseket is említette volna.) Követtem el én mindenféle bűnt. Olykor nem is követtem el, csak nem tiltakoztam idejében. És az is biztos, hogy mire a kokas hármat kukorékol — hármat kukorékolt a kokas, Mihál! Ébredj!... —, még egész sereg bűnnel, vétekkel szaporítom életem végső számadását. De — abba a hordóba petróleumot nem öntöttem soha. Szerettem mindig, mindenhova tiszta vizet tölteni.