Irodalmi Szemle, 1996
1996/1 - Balassa Péter: Tagadás és menekülés
szimbolikus-költői megtartása, nem függetlenül attól, hogy a kisregény végén nem tudható, a hírvivő-elbeszélő túl is éli-e, amiről hírt adott. Dilemma, keresztút, útelágazás két- és sokértelműsége alkotja meg a mű zárlatát, amelyben a formális zárlat nem esik egybe a tematikussal: az intézeti hálóban — az Iskola a határon "kuplerájozására" emlékeztető ordítozó, pámadobáló gyerektömeg viselkedése valami távoli, lehetséges — közeljövőben bekövetkező? — lázadást sejtet a terror és megfélemlítés, amnéziás, hallgatást parancsoló totális rendje ellen, miközben az én-elbeszélő főszereplőt alkalmasint egy párna vagy esetleg egy, a nevének megfelelő kő eltalálja: "Szét szikrázás... nem látni ki." A formális zárlat tehát nem zárja le a tematikusát. A könyv egyszerre zárul az ájulásnak a szöveg egy közbülső helyén már leírt, s majd az Emlékiratok.. ban oly lényeges szerepet játszó állapotával és a tudathatáron meg éppen felbukkanó, tagadó-menekülő, de vég-telenséget sugalló szavakkal, amelyek a mondatrendet is felbomlasztják, s amelyeket a csiga szintén a nagyregényben kiteljesedő metaforája, a magába záródás, az önmagának elegendő mozdulatlan lét mint néma tagadás és mint szét roppanthatóság sűrít össze. Illetve: megnyílik "valahol" "valaminek" az ajtaja, miközben végül még egyszer felhangzik az ellenkező irányú parancs is: "Az ajtó valahol kinyílt. Es szürke mintha valami nagyon puhában ebben a fehérben a közepén. Jó hideg. Roppan. Üres csigaház.. »Figyelj rám, ide'« Puha gyökér, sötét, mélyebbre nem látni ki. Nem." (Kiemelés — BP) Különleges költői egység jellemzi az Egy családregény végét. Ez úgy is érvényes, ahogyan Nádas Péter maga beszél róla, s amiről később sokszor lesz szó: "Az. én alapszavam az egy." (Beszélgetés Gál Jenővel, Svetová literatúra, 1990/4.) De értendő úgy is, hogy az én és a világ megkettőzésének kartéziánus hagyományát már a költészetben régen felülbíráló alanyi egy-ségben gondolkodik. Míg maga az elbeszélt a dualitásoktól szétszabdalt dolog és jel inkompatibilitását mutatja be, addig az elbeszélés fokozottan az én belső univerzalitásának és az örök-idő jelenvalóságának megalkotásává teszi az elbeszéltek kettősségeit: "...erre jöttem rá a regényírás közben: ha elég sokáig ülök egy mondatomban, akkor el tudok jutni valamiféle tiszta érzékelésig. Amikor ezen a szinten mozgok, akkor ott nincsen rnás, csak én, de ez az én mégsem egészen én vagyok-" (Ulf Peter Hallberg, Brutus Östlings Bokförlag Symposion 1993. szeptember) Illetve: "...attól a pillanattól, hogy írni kezdtem, rögeszmésen és tudatosan ragaszkodom ehhez az. egyetlen énhez, ehhez az egy ellen elbeszélőelsőszemélyhez, ...igyekszem át nem lépni semmi olyan határt, ami ne lehetnék én, vagy ne lehettem volna én." (Gál Jenő-interjú) Az imént érintett időfelfogásról pedig ezt mondja a Hallberg-interjúban: "Milyen a valóságos idő, és milyen idő lakozik a mondatokban ? A mondatok folyamatosan követik egymást, de az életben nincs folyamatosság. ...Keményen harcoltam az idővel, s ez rendkívül fontos volt számomra... Az idő kérdése voltaképpen egzisztenciális kérdés volt. Elkerültem a nagy, átfogó tonnákat; az. elbeszélő és az idő problémáját egyre rövidebb formákban igyekeztem megoldani. A rövid forma segített befejezni, amit elkezdtem, és elfogadható szerkezeteket tudtam csinálni. "(> Tagadás és menekülés
