Irodalmi Szemle, 1996

1996/7-8 - MARGÓ - Fónod Zoltán: Káprázat vagy végjáték

Utószó az Irodalmi Szemle váratlan „feltámadásához”

saságának Választmánya 1996. május 29-én írt levelében kérte Ivan Hudec minisztert az évi támogatás felülvizsgálására. A döntés hátterében azonban feltehetően az Európai Unió illetékesei részéről történt terhelő észrevételek álltak, melyek arra utaltak, hogy a magyar kisebbség ötszörte kisebb támogatást kapott 1996-ban, mint más (nem szlovák) szervezetek, intézmények. Ebben a tetten ért diszkriminációban a szomorú csak az, hogy a nemzeti eszme megszállottjai szem elől tévesztették azt a kulturális-irodalmi missziót, melyet az Irodalmi Szemle, illetve a Madách Kiadó tett a szlovák irodalom és kultúra népszerűsítése érdekében.

A kialakult új helyzetben a Madách-Posonium Kft. igazgatója döntött arról, hogy az Irodalmi Szemle decemberben dupla számmal jelenik meg.

Az egyszemélyes szerkesztőség feladatát ellátva lényegében két hét alatt sikerült a folyóirat hetedik-nyolcadik számát „összehozni”. Az a tény, hogy íróközösségünk tagjai megkönnyebbüléssel fogadták az új helyzetet, s napokon belül „helyzetbe hozták” magukat, bizonysága annak, hogy irodalmi életünk, szellemi közösségünk teljesítőképessége továbbra sem írható le. Nem csődtömeg, és nem „irodalmi pocsolya” — ahogy azt egyes kibicek állítják —, hanem egészséges, élő szervezet, melynek tagjai a hazai sajtóban és a könyvkiadásban dúló szekértáborok ellenére bíznak az alkotás, az emberi tisztességgel kimondott szó erejében, s a „látva lássanak” hitével alkotva remélnek egy beláthatóbb jövőt, mely a kisebbségi magyarság számára is az emberségesebb arcát mutatja majd itt Szlovákiában.

A „mi lesz tovább?” kérdésére, sajnos, hiányzik a magabiztos válasz. Szándékunk és szilárd elhatározásunk, hogy ha a „lélekharang” meg is szólalt, ez ne az elmúlás jele, hanem az ébredés, az ébresztés, a riasztás alkalmát kínálja, s ennek ereje nagyobb legyen, mint a reménytelenségé vagy az önfeláldozásé. Bízni szeretnénk az olvasók támogatásában és azok megértő jóindulatában, akik anyagi lehetőségeik révén is határon innen és túl segíteni tudnak bennünket a talpraállításban. Ha a támogatás nem kegy és nem alamizsna lesz, hanem egy nemzeti közösség szellemi alkotóerejébe vetett bizalom tudatosítása, akkor a túlélés predesztinációs ösztönével „feltámadhat” az, ami már csaknem „néhai” lett.

A kialakult helyzetben az összefogás és megmaradás parancsa munkál bennünk, mindenfajta kizárólagossággal és kirekesztéssel szemben. A szerkesztés kánonjait is ez határozza meg. Nem az értéktelen, dilettáns próbálkozások gyűjtőhelye kíván a folyóirat lenni, hanem fóruma a szlovákiai magyar íróknak, valamint szellemiségünk meghatározó egyéniségeinek. Nem mondunk le a folyóirat i odaírni jellegéről, azonban nyitottak szeretnénk lenni a társadalomtudományok (nyelvtudomány, történettudomány, szociológia, néprajz stb.) művelői előtt is. Nem a látvány, hanem életünk öntörvényű fejlődése izgat bennünket, azokkal a kísérletekkel együtt, melyekben talán a jövő ígérete is fellelhető. Nyitottak akarunk lenni szellemi életünk minden értéke előtt, nemzedéki elkötelezettségtől, irányzatoktól, politikai vagy vallási meggyőződéstől függetlenül. Abban a reményben, hogy irodalmunk új korszaka az új