Irodalmi Szemle, 1996
1996/1 - Duba Gyula: Álombéli albérlet
volt, sosem láttam őket! Sokat gondolkoztam rajta, hogyan lehet ez? Végül is arra a következtetésre jutottam, hogy az álmok teremtő ereje is véges és korlátozott, képesek rá, hogy lelketlen tárgyakat és élettelen dolgokat hívjanak létre a semmiből, ahogy számomra is megteremtették furcsa albérletemet az ismeretlen városban! Akkora hatalmuk azonban már nincs álmaimnak, hogy olyan hús-vér embereket teremtsenek számomra, akikkel az életben sosem találkoztam! így történhet meg, hogy időnként hallom a háziak hangját, elmosódóan beszélgetnek a szomszéd szobában, nevetnek, és a torkukat köszörülik, krákognak és halkan motoznak, ám egyetlen szavukat sem értem. Néha zongora szól halkan a szalonban, valaki nagy messzeségben lágyan énekel, majd ajtó csapódik, kulcs csikordul a zárban, s én tudom, hogy a háziak távoztak el. Lányhangokat is hallok, ketten lehetnek, csípősen és duzzogva veszekednek, majd évődve játszadoznak, kisebb szóváltásra figyelek fel, de oly halkan s messziről érkeznek hozzám a szavak, hogy az értelmük elvész, csak a tényük marad meg bennem, alaktalan, zümmögő jelzések. S miután számomra egyedül a háziak jelentik a külvilágot, s szinte az emberiséget is, ilyenkor úgy érzem, hogy jelzi ugyan létét az emberi valóság, ám egyben azonnal tudtomra adja, hogy magamra hagy, és nem kíván érintkezni velem. Hát így éltem sokáig álombéli albérletemben... S nem sejtettem, hogy majd talán az utolsó álmom is elkövetkezik az albérletemről. Vártam, hogy ismét jelentkezzen. A többitől eltérően indult, rendhagyóan. A feleségem is velem van, meg akarom mutatni neki álombéli albérletemet. Tudom, hogy velem van, érzem jelenlétét, de őt nem látom. Álmaim révült furcsasága, mondhatnám, enyhe őrülete, hogy a feleségem is árnnyá változott; velem van, de jelenlétét csak közvetve érzékelem, és igazából nem tudom, milyen ő! Arról szeretném tájékoztatni, hogy minden bizonnyal a másik szobát is megszerzem magunknak. A körülmények és valós összefüggések azonban most is elsikkadnak. Az álomból nem tudhatom meg, hogyan kerültünk a szobába. Minden rejtve maradt, ahogy a város léte is meghatározhatatlan. Nem láttuk magát a házat, csak a szobát, melyben egyszerre ott voltunk. A feleségem árnyként ül az öreg fotelben, én pedig a falon lógó kép mellett állok, uramisten, az a kép volt hát, vagy mégsem?!, és a szomszédos szobáról beszélek. Nyugtalan vagyok, valamiért úgy érzem, hogy a feleségem nines elragadtatva terveimtől. Arcát nem látom, nem tesz ellenvetést, mégis úgy érzem! De meghallgat. Érdeklődést tanúsít. Bár mintha inkább a lelkesedésem kötné le, amellyel biztosítom, hogy a sikátorba vezető ajtó biztonságát erős vasráccsal megoldom. Erősen Duba Gyula
