Irodalmi Szemle, 1996

1996/6 - ÁRGUS - Wirth Imre: Nagymonológok

gérc" (Balassa), témái megformálásának szépségére, értékeire a korabeli kritika komolyan reflektált. Az újrakiadása mellett mégis számos érvet fel lehet sorakoztatni: Pályi ritkán publikál szépirodalmat (három próza és egy esszékötete jelent meg), kevésbé része az irodalmi köztudatnak; könyve az Emlékiratok (Nádas) és a Bevezetés (Esterházy) "árnyékban" jelent meg annak idején (ezért is hangsúlyos gesztus Nádas Péter jelenléte már a könyv borítóján). A kritikai fogadtatás

— és ezt folytatva — Nádas utószava is a keresztény-kispolgári mentalitás "tenyészetének" legpontosabb krónikásaként jellemezték a szerzőt. Azonban az újabb olvasatokban, nyilván a befogadó korától is függően, még akár az is elképzelhető, hogy reflektálatlan marad a szövegeknek ez a mélyrétege. Bennem egyébként Pályi fikciós világa, morális intencióinak az erőteljessége

— az. utószóban említett "egyetlen mester", Pilinszky János mellett — a kortársak közül Tar Sándor prózájának részvétteliségét idézi fel. A földi szerelem és siralom tehetetlen mindentudója ő is — Pályi misztikus-spirituális i- szony-érzete nélkül.

"Nem akarok hinni a testemnek." "A lelkem ujjong, mert tudja, hogy a testi kín a kegyelem előjele." — írja Pályi András Avilai Szent Teréz szavai mögé rejtőzve a Másutt című elbeszélésben. Ľ két mondat magányosságában is felidézi írói világának leküzdeni vágyott távolságait. Szenvedés és megváilódás hitteí-hitetlenül akaratlanul is újraéli hagyományának kényszere és vonzása az elmúlás és az értelemkeresés, az e világi es az érzékfeletti közös horizontján kap jelentést. Ez a "jelentés" azonban nem fejthető fel tökéletesen: a reménytelenségben tetten érhető "mégis", a tények verbális büntetése, szétírása mocsokká, hibátlanul szép, barokkos narráció keretében ugyanis a befogadhatóság hat;i án lebegteti a szövegeket. Kit szólít meg a fikción és rajtunk keresztül a szerző? Alig lehet szabadulni a vélt intenciótól: az olvasónak apokrif mindenhatóként kell elszenvednie a szeme elé táruló látványt.

Pályi András történeteit nem lehet szorongás nélkül olvasni: rettenetes vágy csap ki belőlük, megváltás-, élet-, szeretetvágy, beköltözve egy beteg ö~ regasszony lényébe, akit nem tudok magam elé képzelni, miközben testi valósága tapinlhaió. Szent Teréz naplójába vagy Havas Ármin, az öngyilkos-szerelmes pap visszajáró szellemébe. Érzékiség és transzcen- dencia-vágy összeolvadása egy ö- regasszony-kreatúrában, aki zavarba ejtően szépen formált mondatokban botránkoztatja meg környezetét, mintha a nyelv kegyelmében részesült volna. A nyelv figyelmeztet az írás tétjére. Idő és az élet felfoghatatlanul kavarog emlékezetében, felfoghatatlan, hogy bár megöregedett, mégsem élt. Szent Teréz is az "időbeliség határainak" átlépéséről ír: "az üdvösséget elherdáltam, tudom, ám őszent felsége ettől továbbra is ragyog, mint a nap". Havas Annin plébános történetében a szexualitás és az első misés kispap istenélményének összefonódása kispolgári közérzetbe, a történelmi és személyes érzelmek zűrzavarába ágyazódik (ennek felmutatása stilizáltabban, kidolgozottabban az Eletemet is jellemzi). Az időkezelés végképp irreálissá, már-már illúzióvá fokozza a "vaárgus