Irodalmi Szemle, 1996
1996/6 - ÁRGUS - Molnár Gábor Tamás: A líraolvasó meg amit zárójelbe tett
tésösszetcvőjét. hiszen fölütése ("Mikor nem írok versel: nem vagyok") a versbéli fiktív alak és a valóságos személy szembeállítását kérdőjelezi meg, mely megkülönböztetés a fölidézett József Attila-költemény nyitó versszakának egy lehetséges önreflexív olvasatában hierarchikus ellentétként áll fönn valóság és azt tükröző költői fikció között: "Nem volna szép, Juj égre kelne / Az éji folyó csillaga." A vers- és köteteimként központi szerephez jutó. deformált idézet ugyanakkor tisztán grammatikai — vagyis idézet voltáról megfeledkező — olvasatában a nyelvtani alany saját léte i- ránti érdeklődésének berekesztődését is jelentheti, vagyis fölérendelt "paratex- tuális" jelölőként azokkal az önéletrajzi narratívákkal áll kapcsolatban, amelyek számos versben uralják az értelmezhetőség terét. A I'éviitak és zsákutcákban például a lírai ént is magába foglaló közösség bölcseleti-politikai e- lőtörténetének visszatekintő értelmezésével találkozunk ("Es akkor villám- csapásszeníen beért:/hogy mi volnánk a ’68-as nemzedék"), a Szerelmeinkben pedig az alany megkísérel elszámolni saját hajdani kalandjainak emlékével ("Egyszer, hogy múlassam valamivel időmet. / Megpróbáltam összeszámolni: hány nőm volt"), ám a kísérlet félsikerrel jár, mivel csak neveket !ud — katalógusszerűen — fölidézi, érzelmi konnotációk nélkül. A szerelmi kalandok korából való "kivénhedés”-t nyíltan is "szerencsé"-nek tekintő versbeszéd egy saiátsásos poétikai megoldásával is elveszi a látszólag csak értékvesztéssel járó folyamat tragikus é- lét. Azon önismétlő szerkezetre utalnék, amely visszatekintés saját nyelvi formuláját teszi — szarkasztikus- gunyoros felhanggal — a jelen "értékvesztett" állapotának jellemzőjévé: "Már csak a már csak van". A köteteim integratív szerepét és a poétikai megoldások nyelvi leleményeit kiegészíti a — címoldalon lábjegyzetben szereplő — fiktív önéletrajz, mely a frissen megjelent szövegeket mintegy elidegeníti a valós szerző életrajzi helyzetétől, a versek keletkezési idejét " 134 évvel ezelőtt"-re téve. Hz a fikciós aktus, mely nem példátlan a magyar irodalomban, s rokonítja a kötet szerkezetét — kortárs példát idézve — a 1 .ázáry René Sándor-versekkel, szintén arra ösztönözhet, hogy kevésbé vegyük szó szerint az önéletrajzi ihletésű. az öregedést, halálközeliséget tematizáló darabokat (pl. Ez van, Félgyászjelentés). A grammatikai és a retorikai értelemadás lehetőségei közötti feszültség úgy van jelen végig a kötetben, hogy nem enged egyértelműen döntenünk tragikum és irónia, az életmű lezárulásának közeledtét jelző gesztusok és az ezeket relativáló megoldások elsőbbségét illetően. Különös példa erre a Pályabér című, epigram- maszerű négysoros ("Az. 'életművemért' a bér ? / Néhány rézérme, oklevél. / De majd a halálművemet / rendesen megfizetitek."), melyben a lírai én visszautaló, sértődöttnek vagy csalódottnak hangzó tónusa a metalepszis figurájában összemosódik a Petri-köl- tészet kanonizálődásának, klasszikussá válásának tudomásulvételével, s ez az utalás az "életrajzi én” (azaz a Petri- életútra való utalás alanya) tragikus hangoltságú megnyilatkozását elvá- laszthatatlanná teszi a fiktív versalany önbizalmat sugalló kiszólásától. árgus