Irodalmi Szemle, 1996

1996/6 - Edmund Hlatký: A fájó gyermek

mondta magában. S egész életedben ennek a gubancnak a kibogozásán fogsz fáradozni, de ez a ténykedésed sohasem sikerülhet, mert a hirtelen bekövetkező belső felszabadulás titkát nem lehet megfejteni, jóllehet a megoldás koordinátáit pontosan ismerjük; ezt csak átérezni lehet, felfogni a/ érzés régi rezzenését és hinni, hogy az egykori gubancból egyszer kibomlik valami új, nagyszerű, abszolút tünemény, amelyet eddig még elképzelni sem tudtál. Telített idő volt a/ a/ egykori, de a mai fiú nem ihat belőle. Már ismét úgy érzi, hogy valami rossz van elkövetkezőben, legalább a mellkasában jelentkező éles fájdalomnak (írül hát. Az a/ egykori idő érintetlen és megérinthetetlen. S valahol a láthatáron túl ott van Salinger hőse, akinek teljesült a vágya, gyerekeket terel, s ha bármelyikük hibás lépést tenne, nyomban visszatereli a tudatos boldogságba. (), igen, a felnőttek szerint a boldogság csak a múltban tudatosítható, de az az egykori idő kivételes volt. Lehet, hogy ott költötte el gyermekéletének utolsó filléreit, ott játszotta el a/ emberi boldogság orgazmusát. Ott volt a/ anyja, ott volt az őserdei növényzet, a fakéreg hajó, a zsebkése pengéjének villanásai, a forrásvíz és a délutáni sárga fényözön.

Csakhogy a hajnalpír és a pokoli kása édeskés illata sem szűnt meg ijeszteni a fiatalembert, és növelte szomjúságát; mintha megkorbácsolták volna abban a pokolbeli öntödében, s ő a mérhetetlen szenvedéstől megszomjazott. Ekkor képzeletében megjelent egy csenevész kecskegida, s egy pillanatra megnevettette a gondolat, hogy ő meg a mindig szomjas Drakula, lúdbőrös lett a háta, s fizikailag érzékelte, hogyan áll fel a kezén a szőr. Morvaországban néhányszor látta Drakulát, a/ a ronda lekete köpenye volt rajta, s ott állt a földút végén, a nagybácsijának az udvara közelében, a ház mellett, ahol kert volt, s a kertben alma, paradicsom, egres, ribiszke termett. Micsoda vakációk voltak azok! A kisebbik unokafivére egyszer megfenyegette őket: Megmondom, hogy almát loptok. S ez az unokaöccse később a kis Jasonra emlékeztette a fiatalembert William Faulkner A hang és téboly című művéből. A harmatos kerti édent azonban nem öntözte eső, az unokaöccse nem árulkodott, mert ő és a nagyobbik unokafivére magukkal vitték, hogy ő is lophasson almát. Egyszer meg Mirek, a nagybácsija, a keskeny ajkú villanyszerelő szándékosan a közeli kápolna ravatalán aludt. Ez a Mirek a meséivel és a fantasztikum iránti érzékével a fiatalembert Faulkner utódára, Márquezre emlékeztette, arra a Márquezre, akinek állítólag A halál órája című művével meg kellett magában ölnie Faulknert, hogy függetlenül alkothasson tovább. Nagyon távol

A fájó £yennek