Irodalmi Szemle, 1996
1996/6 - Edmund Hlatký: A fájó gyermek
Az átalakulás örökösen ismétlődő elvei, a maggá változott gondolat, Hinstein, Pavlov, Dosztojevszkij, Marx, Aquinói Tamás, fekete talár, amely alatt valami mozog, a kígyóból csak a méregfog maradt, hol vagy, erő, kígyósuttogás, hol vagy, izom, amely mozgásba hozza ezt az ellentétet? Vagy talán minden sokkal egyszerűbb? A kommunista hivatal verőlegényeit figyelembe sem kell venni... Ahhoz, hogy az úr, az az őrült úr megvédje magát a rosszul szublimált nemi vágya erejétől — hiszen a nő így vagy úgy az őrületbe kergetné —, szükségét érzi, hogy megnézze az Istent, vagy legalábbis azt a helyet, ahonnan az élet előjön, belenézzen abba a bermudai háromszögbe, amelyben az örök hajó, a férfi magja elmerül, s amelyből az élő ember kibukik. Szükségét érzi, hogy saját használatra defetisizálja, feloldja az átok alól azt a bizonyos helyet, ha annak az őrült férfinak a bizonytalan, reggeli ködökhöz hasonló érzéseiben mindez valóban így tükröződött, ha valóban olyan félelem- és tiszteletteljes szerelemmel lobogott az ihletadó nőért (akit ihlető suttogásáért szolgája, a férfi mindig Istenné tesz, miáltal a valós világában teljes vereségre ítél, és márciusban könyvhónapra, a könyvek havára, jégre küldi, fiktív, nem létező léynek birodalmába száműzi — mert miféle Isten az, amelyik látható és megismerhető! — hadd hozza világra istenültségében a világ legfejlettebb teremtményét, az embert, s mindeközben pedig titokban, (intudatlanul élvezi a nő fájdalmas kiszolgáltatottságát), akkor nem lehet csodálkozni rajta, hogy ugyanakkor mindennapivá, természetessé is akarta tenni azt a bizonyos helyet, le akarta róla rántani azt a misztikus leplet, amelyet fantasztikus képzelgéseivel maga szőtt. S hősünk olyan tökéletesen lerántotta, hogy a férfi—pap—szülész szentháromságának pozíciójából azon nyomban ismét imádni kezdte a szentélyt, mert a félelemteljes tisztelet rég kialakult beidegződései nélkül nem tudott élni. Mégiscsak katolikus papnak kellett volna lennie annak az őrültnek, gondolta a fiatalember, akkor nem tapogatta volna olyan tisztelettel, félelemmel a szent hely környékét, és másokhoz hasonlóan egyszerűen picsának nevezte volna. Igen, ez a közvetlen oka annak, hogy összeverték; túlságos megilletődéssel fogta meg azt a lelkében óvott helyet, nem akart a hely szent voltának elvesztése miatt megháborodni, papként igyekezett az életet világra segíteni. De ez nem akadályozta meg abban, hogy lélekben ne vitatkozzon a szentély hordozójával: Milyen Isten vagy te, asszony, amikor én, a pap elégítelek ki szülési fájdalmaidban, én vagyok a művész, én vagyok az Isten, gyengéden, szeretettel s minden megaláztatás nélkül segítem az életet a világra, te csak A fájó gyermek
