Irodalmi Szemle, 1996

1996/6 - Edmund Hlatký: A fájó gyermek

közönséges eszköz vagy, én, a pap, én a férfi vagyok közelebb Istenhez... Igen?, hangzott fel a kérdés a hatalmi hivatal néhány kiválasztottjának lelkében, valóban annyira isteni vagy? Annyira közel kerültél Istenhez, te, te, az ellentmondások rosszul káderezett heterogén tömege, pap és nőgyógyász egy testben és egy lélekben, te, a nietzschei übermenseh, annyira közel kerültél Istenhez, hogy már majdnem magad is Istenné váltál, és szeretettel, mély átérzéssel éled át fájdalomtól vonagló feleségeink minden érintését, te kéjsóvár állat? Ha olyan isteni vagy, akkor bizonyos indián törzsek példája szerint olyan állapotba hozunk, amelyben úgy fognak tisztelni, mint akit megérintett az Isten, a nagy Manilu... Mi felszentelünk... Nem azért verték össze, mert nőgyógyász volt, akinek papnak kellett volna lennie, se nem azért, mert potenciális pap volt, aki arra ítélte magát, hogy egy életen ál a s/ületés helyét bámulja, és élő embereket húzzon ki onnan, hanem azért, mert túlságosan nagy és áhítatos tisztelettel tette ezt, megalázva vele egykori félelemteljes szerelmét, azért, mert szülész-pap volt, mert kíváncsi volt, aki nem tenni jött valamit, hanem a gyötrő illúzióját elveszíteni, hogy közben egészségét is örökre elveszítse. Maguk a nők szüléskor túlságosan szenvedtek ahhoz, hogy tudatában lettek volna: gyermeküket szülész-művész segíti a világra, s ezért nem vették észre szomorúságát: az Istennek már nem volt mii teremtenie, s így legalább a világra segítette a meg tere mtettet.

A fiatalembernek álmában sokszor meg jelent a szőrös kezű férfi eltorzult, nevelő pofája. Mintha az a röhögő arc eleven vádként és hitként lépett volna ki az akkori sajtóból: Nézzenek rám, én fogom önöket tájékoztatni, én vagyok az élő információ, csak nézzék, a hazug és kitalált hírekből kilépek én, az élő őrült, s legalább megindítom a szívüket, s közben talán valaminek a tudatára is ráébredek.

Alighanem el van átkozva ez a város, jutott eszébe a fiatalembernek. Találkozóra készült néhány évvel fiatalabb barátjával, meg akarták fejteni, miért érzik úgy, hogy tartalmatlanul élnek, hogy még mindig nem találták meg az életük értelmét, nem pillantottak be a fekete köpeny alá, és nem tapintották ki a sötétben a kígyó méregfogát. A fiatalember érezte, hogy a túlságosan nagy szabadság, hogy a bölcselkedésbe való menekülés nem más, mint annak a kifejezése, hogy nem akarózik nekik a saját életükkel, apró sikertelenségeikkel, traumáikkal foglalkozni, s mintha csak keidben mozognának, erről a hiányosságukról még csak nem is tudnak. Sejtette, hogy a barát jával megint nem fog beszélni azokról az érzésekről, és lelkiHdmund Matky