Irodalmi Szemle, 1996
1996/5 - Alexa Károly: „ki letépte láncát...”
látomásaiban: "En voltom oz. mi olly irt őzt at ó /Halott kit élettel temetnek el... / Kínom nem oz. volt, hogy lenn meghalok /Hanem hogy hallóm fenn az életet." Ez már Vajda által is vállalható Urai érzület. "Kígyókat hánytam harmmcz éven át / Ereimből, hol ezrekként feküdtek..." — ez a kép is jól ismert a hasonló tárgyú versekben. S végezetül lássunk egy "komplexebb" leírást ebből a vajákos magánbeszédből, amelyet az "őrülés" és "megőrült" szavak kereteznek. Mi eztán jött, mind kín és őrülés, / Voltam fia, mit kivágnak s érzi azt. /Szív, mit repesztnek, s nem repedhet el. / Kő mellyet a mélységbe hajtanak, / Melly érez. és hull pallos éle közt ( ?), / Mindég esik, és le nem ér soha. / Voltam bakó, s ki oltám ön fiam, / Minden valék mi fáj és iszonyú, / Mit a megőrült képzelet teremthet!" Jámbor Pál versének szenvedés- és vezeklésmotívumában, a bűnhődés rajzában a legfigyelemreméltóbb az, hogy véget nem érő, hogy feloldhatatlan. S ez az a romantikus héroszi téma (Prométheusz, Sziszüfosz, Tantalusz, Ahasvérus), amely majd Arany Jánosnál kapja meg végső megfogalmazását, nagy álarcos monológjában. Az örök zsidóban. A személyiség és a lírai én viszonya, az élni "mint más" etikájának és a személyesség kinyilvánításának folyamatos sürgető kényszere, egyensúlyozás a vallomás és az "objekti váció" mezsgyéjén, epikába rejtett líra... és sorolhatnánk: ez Arany, a nagy rejtezkedő (a sámánok jelzője!), az, aki Pestre került fiának a "légy ildomos" felszólításával üzen, s aki Toldi és Etele indulataival álcázza magát, Arany "a zseni a nyárspolgár álarcában", hogy befejezzük a fentebb elkezdett Babits-citátumot. Az örök zsidó, az elkövetett bűn előli menekülésnek, a megfogalmazhatatlan bűntudattól való űzöttségnek ez a nagy szerepverse stilisztikuma. látványelemei, a mitikus alak önmagára reagáló szeszélyes gondolatfoszlányai stb. révén okkal hozható kapcsolatba a romantikus költészet tébolyodott szerepeivel és szereplőivel. Az. igazi rokoníthatóságot azonban mélyebben, a létállapot megfogalmazásának és a személyiség szomorú- negatív—heroizmusának bemutatásában kell látnunk. A vers létállapota az az ötvenes évek Arany verseire oly jellemző köztesség, a se nem élet, se nem halál, se ébrenlét, se álom állapota. Emlékezzünk az Álom-valóra (itt a kígyó rém víziója is megvillan), vagy a Ha álom ez élet... befejezett (továbbírhatatlan) töredékére. Vagy az ősszel lét és elmúlás borongásába szőtt képeire. Ez az állapot, amely oly kedvükre van a lélek démonainak. Akik olyannyira hajlamosak arra, hogy a való világ helyett a maguk infemális valóságát állítsák igaznak, de legalább is réseket nvissanak. amelyeken át kényszerülünk bepillantani ebbe a világba — önmagukba. Természetes tehát, hogy aki ebbe a "helyzetbe" kerül, felszámolja kapcsolatait a mindennapokkal, a hétköznapok emberi világával. Önmagával kell kommunikálni és a világmindenséggel. Mert csak azzal lehet. Csak azzal érdemes! A szó marad Alexa Károly
