Irodalmi Szemle, 1996
1996/5 - Alexa Károly: „ki letépte láncát...”
meg mindössze, hogy hangot kaphasson a szorongás. Az. örök zsidóbuti Arany nem meséli el az Ahasvérus legendát — nem motivál, nem indokol, mi sem áll tőle távolabb, mint a költői ismeretterjesztés. A magára maradi lélek foszladozása itt a vallomás tárgya, egy olyan dimenzióban, amelynek létéről a napvilágnál igyekszik megfeledkezni. Természetesen röviden meg kell emlékeznünk Arany balladáinak híres tébolyultjairól is. A háborodottat játszó Hamletnek és a megháborodott szegény Ophéliának magyar szavakat találó Arany honi környezetbe álmodott alakjai közül mennyi minden elmondható volna Ágnes asszonyról, ahol mesteri rajzát kapjuk a fixációs téveseszmének, A walesi hordok rémlátomásoktól gyötört királyáról, a visongva táncoló lányalakról a Tetemre hívásból ("odakap, hol fészkel az agy"), az Éjféli párbaj őrjöngőjéről, akit a bűn és a gondviseléstől kiszabott büntetés élve juttat a föld alá!! Kevésbé emlegetett Aranynak az a költői beszélye, amely szinte tárháza a romantika idevonatkozó lélektani tanulmányainak és képzeteinek. A Katalinban (1850) minden mozzanat megvan — s a nyelvvel való Arany János-i bánni tudás legmagasabb szintjén —, ami az őrült szerepekhez ekkor (s ráadásul középkori kulisszák között) hozzákapcsolható. A szorongásos lány, aki mivel ellene szegül bősz atyjának, élve eltemettetik. ("Keblem szorong fejem zavart ,r) Aki ájulásból ocsúdva "Eszmél, de még az. öntudat / Homályos képeket mutat..." A tébolyult főalak a maga körül mindent elpusztító, s bűnét áthárítani próbáló atya, akinek festését talán nem túlzás Shakespeare-inek minősíteni. "Szemem világa volt a lyány/De én kiástam e szemet..." Majd: úgy "dühöng a bősz csata, /Mint egy őrült világtalan..."(!) S hogyan látja a gyilkolni kész, bomlott apát a leány — amint "a tehetetlen őrülés / Veszetten önmagába mar"? "Egy rémalak, egy szörnyű kép, / Mely szétzilált őszfiirtivel / Megettük egyre fut, szalad, /S nem éri el / El sem marad. ... Az iszonyatos ősz alak/ Mindig szalad, mindig szalad. / Fejérbe fordult nagy szemét / Órája sz.egz.i untalan, / Arcán a holt ember sötét, / Földszínű sárgasága van. " S talán nem véletlen, hogy itt e "lialottrabló üdén ek" költői tartományában is olvashatjuk a "tovább, tovább" életmentő sürgetését. Az, ami majd föl- és újra föl szakad Az örök zsidó minden strófájának végén... Madách Imrének, Arany felfedezettjének kedvelt szép szava a hagymáz. Valaha a tífuszt értették rajta, a múlt század közepén azonban inkább az "önkívületteljáró lázas állapot "jelölésére volt használatos, így élt vele a sztregovai remete is. A szó előbukkan Az ember tragédiájában is, abban a műben, amely egy álom víziója, s amelynek alapmondandója az ember félisteni meghatározottságának kudarcai és reménye. Madách lírájának nem egy darabjában határozza meg a szóválasztást, a képszerkesztést, a modalitást az álom vagy a hagymázos állapot mint fő versszervező elem. Az idevágó versek közül az Órüljek meg! imperatívuszt címül választó, önmegszólító, tehát a drámai monológban eleve "ki letépte láncát..."
