Irodalmi Szemle, 1996
1996/4 - Spiró György: Magtár
Spiró György utánzott kezdetben másokat. Őstehetség volt persze Petőfi, hogyne. Valamit tudtak eleve, aminek a tárgyi bizonyítékait később szerezték be. Hamvas is őstehetség, csak hát ötvenéves koráig menekült. Csontváiy bizonyíthatóan őstehetség, hiába próbált a patikusságba menekülni. A Hang, amelyet hallott, az elhivatottságának a Hangja, mindig tudta, hog Ő Az, csak ő maga sokáig nem merte vállalni, sokáig nem merte meghallani ezt a Hangot. Ez a tudás feltehetően sok ember adománya. Nem vagyunk annyira különbözőek. De akiből ez a tudás, amelyet megszerezni nem lehet, mindvégig kikandikál, visszagyömöszölni nem bírja, pedig jobb lenne neki, az lesz az alapművek szerzője. Ez ismét arra utal, hogy az alapművek alkotója médium, mind időben, mind térben. Az "őstehetség", már akit az utóbbi kétszáz évben annak nyilvánítanak, többnyire elhull, manipulálják, alkalmazkodik a környezetéhez, elszürkül. De aki valódi tapasztalat előtti tudással bír, elszürkülni nem képes, noha igen szeretne, mert jobb lenne neki. Ha nem szürkül el, és tudása is manifesztálódik, a tehetségtelenek először ünnepük mint reménybeli manipulálható^ jövőbeni politikai tényezőt, akihez előre dörgölőznek, hogy majd őket dörgölje, ha nagyra nő, aztán meg ha hozzájuk törni nem akar — nem képes —, meglökik, eldobják, haszontalan. A művészetek és tudományok története ilyen esetekkel van tele. Ebben törvény nyilvánul meg, és ne csak a környzetet kárhoztassuk, de a tapasztalat előtt tudót is, aki bűnéről nem tehet, mégis méltán bűnhődik. Neki tényleg van eredendő bűne. Azért a kéjért fizet, amelyben másokkal nem osztozik, kéjelgése törvényen kívüli, büntetendő A befogadót is nézik. Nézi a befogadó a Művet — legyen az bármely műfajú — vagy hallgatja, tapintja, szagolja — és a Műből nézi őt az alkotó. A Mű túlsó, láthatatlan oldaláról néz a Szerző, s ha a befogadó elég tehetséges, valamennyire beláthat e furcsa tükör túloldalára. Ott nem a valóságos Szerzőt, Alkotót látja, hanem amilyennek a Mű alapján elképzeli — s mert a befogadás olyan elsajátítás, melynek jelentős része a befogadó lényének mozgósítása, tehát szubjektív, a befogadót a Mű túlpartjáról néző Alkotó képe a befogadó saját magáról kialakított képéhez kezd hasonlítani. A tehetséges befogadó és az alapművet alkotó rokon, és egymásra valóban hasonlít. Minél mélyebbé válik a befogadás során e hasonlóság, annál mélyebb a befogadó élménye, s maga is alakul tőle. Megfertőződik a Mű túlpartjáról őt néző Alkotótól. Ezért az alapmű — ragályos (Nevezetes eset a Werther) Aki alapművet
