Irodalmi Szemle, 1996
1996/3 - ÁRGUS - Fűzi László: A hermeneutikától az irodalomtörténetírásig
kulcskifejezés, ebben összegeződik Kulcsár Szabó mondandójának lényege: az. irodalom a szerzó' felfogása szerint csak a megértés révén létezik, amikor is "hatni és cselekedni képes mivoltában is megtapasztal hatóvá válik számunkra". Maga a levezetés következetes, ezért ha Kulcsár Szabó csak a maga henueneutikai rendszerén belül maradna, talán nem is kellene felidézni különböző' mozzanatait. Ám Kulcsár Szabó az irodalom történeti megértésének elméleti feltételeiről mondottakat szinte folyamatosan nyílt és látens vitába ágyazva mondja el, ez a folyamatos polémia pedig az irodalom más területéről érkező számára is fontos tanulságokat hordoz, ezért talán érdemes elidőzni egynémely mozzanatnál. A "vitában" többek között Horváth János, Babits Mihály, Halász Gábor, Szerb Antal, Németh ImszIó és Lukács György korba ágyazott irodalomfelfogása idéződik fel, s kap pontos jellemzést, másrészt korunk irodalmi gyakorlata (például az egyetemi felvéteük tapasztalatai alapján), s a Kulcsár Szabóféle irodalomfelfogás e polémiák alapján legalább annyira érződik, mint az elméleti levezetés révén. Eszerint az irodalom ("irodalmi szisztéma") autonómképződmény, ami azt jelenti, hogy létezik a saját belső öntörvényűsége, s "nem automatikusan folynak át rajta ki és be különféle, más rendszerek felől érkező hatások" — gondoljunk például a politikára, ám a maga önállóságában is csak úgy tud létezni, ha a maga funkcióit a társadalomban betölti, s "a másságon keresztüli önmegértést", a "dolog általunk való megszólalását" segíti... Látható, Kulcsár Szabó a korábbi évek gyakorlatánál jóval nagyobb önállósággal ruházza fel az irodalmat, annak öntörvényűségét hangsúlyozza, ugyanakkor pedig megfosztja például ábrázoló funkciójától és a korábban feltételezett szakrali t ás. i tói, másrészt viszont vissza is kapcsolja a társadalomhoz, csak nem a korábbi gyakorlatot idézve leegyszerűsítve és közvetlenül, hanem áttételesen, az olvasó felkészültségét, s a mű megértéséért ("megismeréséért") folytatott küzdelmet is megkövetelve. Noha nehéz s talán nem is ildomos a teóriát a gyakorlat felől "vizsgáztatni", az talán mégis elmondható, hogy az egyik oldal, nevezzük az irodalom önmozgásának, visszaigazolja a tudós szerzőt, míg az olvasóval szemben támasztott elvárások körül imntha még nem núnden lenne rendben. A maguk felkészültségében kételkedő olvasókat csak az vigasztalhat ja, hogy Kulcsár Szabó Ernő az irodalom- történetek megírására vállalkozókkal szemben is magas mércét állít, mondván: az irodalomtörténet "egy átfogó, antropológiai érdekű történetiség része", mivelhogy "tisztán irodalmi szempontok alapján nem ragadható meg a történelem irodalmi valóságának alakulása". Ha jól értem a szerzőt, merthogy a gondolatmenetébe belehelyezkedve néha könnyebb érteni, mint olvasni, akkor arról van szó, hogy az időben megvalósult vagy időbeli megértések, esztétikai tapasztalatok révén ragadhatok meg az irodalom változásai, sajátos mozgásának a törvényszerűségei is. Talán mondanom sem kell, ez a felfogás jóval felette áll a nagyobbrészt még mindig pozitivista alapokon nyugvó hagyományos irodalomtörténészi árgus
