Irodalmi Szemle, 1996

1996/2 - Kovács Sándor Iván: Kárpát szent bércére...

Kovács Sándor Iván

Vendégfogadóját minden úgy szállhassa,

Szeredet tekintvén hogy meg is áll hassa,

Mondván: itt fekszik az a Balassa Bálint,

Ki kevés öröm közt nyelt sok keserves kínt,

Kinek írásában aki jól is tekint,

Elméje bársonyán szemlélhet skarlát színt.

Az elogium életrajzi adatokat értékesítő műfaj. Balassi-elogiumában Rimay a "hol nyugszol" tényét, azaz azt hangsúlyozza, hogy Balassit Hibbe templomában temették el. (Kétszer is, jó magyar szokás szerint, másodszor a templom XIX. század végi átalakításakor, amikor a költő emléktábláját elhelyezték.) Es hangsúlyozza azt is: úgy kell megszállni Hibbén, hogy szerét ejthessük rágondolni az ott nyugvó Balassira, aki tündöklő elméjű költő volt. A Kriván, a hibbei vendégfogadó és a Balassi-sírhely: fontos fogódzók az életrajzi és topográfiai hitelesítéshez. A vendégfogadóház a hibbei mikrokozmosz része, a "Krivánnak magas havassa" az égbe törő Tátra-univerzum. Rimay értett hozzá, hogy a hibbei vendégfogadó és a templomkripta kisszerűségét a Tátra-katedrális Kriván- tomyával emelje ég-föld tágasságú dimenziókba. Balassinál is így lesz az északlengyelországi holt vizű sekély tengeröbölből "Csudákat nevelő, gályákat viselő nagy tenger morotvája!" Csakhogy a mester nem mondja meg: ez a danckai öböl volt. A tanítvány még az állás (a situs: a ’fekvés’) földrajzi terminus technicusát is használja. Mintha lexikoncikket írna: "Hybbe (Hibbe, Geib), kisközség Liptó vármegye liptó újvári járásában..."

Harminc vagy negyven évvel később egy Erdélyből elbujdosott katona, Frátér Pál hajdúkapitány, Kemény János híve járt a Rimay-elogiumból irodalmilag már ismerős tátrai tájon. 1635 körül "száműzetését a Felvidéken töltötte", és állítása szerint egyenesen a Kriván csúcsáról írt epekedő szerelmes verset feleségéhez, Barcsay Annához. (Újabban kiadta Varga Imre, 1977.) A vers válaszadás az asszony citrommal s naranccsal kedveskedő küldeményére:

Én is elküldöttem egy kis vásárfiát,

Mellyel csendesítem lelkem érted-kínját,

Ki mint várvirrasztó éjjel-nappal kiált,

Vagy mint szánkás ríjja messze tévedt fiát.

Egy újformán való gyenge vékony láncot Én is ím, küldöttem, melyben semmi gáncsot Tudom, nem ítélhetsz avagy mocskos ráncot,

Adja Isten, benne járhassunk még táncot. (...)

Én bús verseimet tőd az kebeledben,

Hogy amikor látod, juthassak eszedben,