Irodalmi Szemle, 1995
1995/2 - Az Irodalmi Szemle köszönti a 70 éves Rákos Pétert
Egy rendkívüli ember 70 éve Rákos Péter 70 éves. Milyen köszöntő kívánkozik vajon ide, erre a rendkívüli alkalomra, amely attól rendkívüli, hogy egy rendkívüli ember 70 éves? És milyen tósztot mondana ő, Rákos Péter, valaki másnak egy hasonló alkalomból? Óborral teli poharamat képzeletben ráemelem — e borban, Čapekkel szólva, beértek már a föld sói, a vonuló napok bíbor aranya és az éjszakák mély hűvössége —, s hallom, amint ő válaszképpen, szintén Josef Čapek szavait idézve, lelkünkre köti, hogy ne rettenjünk vissza az ellenállástól, és örüljünk annak az isteni ajándéknak, hogy a lét elbűvöl bennünket. Mert a rövid örömök és a "végtelen súlyú pillanatok" végletei között ez az az életfilozófia, amelyet az értelmiségi még nyugodtan választhat. Mély filozófiai szomorúság, amely nem elkeseredés, hanem a létezők bensőséges szeretete. Nota bene: ha ez az értelmiségi határon él, két (vagy több) kultúra határán, akkor e nélkül a bensőséges szeretet, bölcs megértés —tehát a különbözőségek egymás mellett tartása, de nem egybemosása—nélkül önazonosságát vesztené. Örkény mondta volt, hogy a határállomáson élők általában jól értesültek. Ami nemcsak azt jelenti, hogy előre érzik és Kasszandra módjára előre jelzik a katasztrófákat, hanem azt is, hogy kétfelé (vagy többfelé) nézve másként látnak. (Most ismételjem el az ismert dolgokat? Hogy Rákos Péter prágai állomáshelye éppen egy ilyen rálátást enged a magyar irodalomra? Hogy a közvetítésnak tekintettel kell lennie a befogadó szemléletére is, és hogy ezzel más koordinátarendszert is alkalmazhat? etc.) A másság így nemcsak elkülönítő jegy, hanem személyi vonás is. A másságnak egyúttal megvan az a paradox képessége, hogy kiemel, de egyúttal érzékenyebbé is tesz. A határhelyzetekben — az egzisztencialisták a tanúk rá — megnyílik számunkra a lét. Viszonyunk hozzá bensőségessé válik. Van-e a megértésnek tökéletesebb módozata? Rákos Péter itt valószínűleg felemelné az ujját, racionalizmusa figyelmeztetne bennünket arra a veszélyre, amellyel a létnek való odaadás, a benne való feloldódás fenyeget. De én nem is a lét általi elbűvöltségnek erre az irracionalizmusba torkolló változatára kívántam utalni, hanem arra a vonatkozására, amely az egyént emeli ki. Arra az áhítatra, mely elutasítja magától annak a lehetőségét, hogy utolsó pillanatunkban elnyeljen Az imdakiu Saremle ktwiVnü a 70 éves Mákos Pétert
