Irodalmi Szemle, 1995
1995/10 - NYELV ÉS LÉLEK - Lanstyák István: Kisebbségi nyelvhasználati jogok és az oktatásügy
Lanstyák István lehet a mindkét nyelven való magas szintű kétnyelvűséget mint minden diák számára elérendő célt megfogalmazni, hiszen e csoportok demográfiai jellemzői, nyelvük állapota és nyelvi hagyományaik túlnyomórészt magyarok által lakott területeken a legtöbb beszédhelyzetben egyáltalán nem teszik objektív szükségszerűséggé a többségi nyelv használatát. Ha pedig a kisebbség tagjainak módjukban áll a saját nyelvükön érvényesülni, nem szükséges, hogy a többségi nyelvet mindenki, a takarítónőtől a parlamenti képviselőig egyfonna magas szinten ismerje. Ilyen helyzetben a kisebbségi alap- és középfokú oktatás nyelvi céljaként teljesen elegendő a kétnyelvűség ama típusának a kifejlesztését meghatározni, melyet az anyanyelv többé-kevésbé erős dominanciája jellemez. Nemcsak azért, amiért Göncz Lajos újvidéki pszichológus, a magyar—szerbhorvát kétnyelvűség neves kutatója is ezt a típust tartja a legkedvezőbbnek a vajdasági magyarok számára, hogy ti. ilyenkor a legkisebb a másodnyelv hatása az elsőre, hanem mindenekelőtt azért, mert csak a magyar nyelvi dominancia képes a magyar kisebbségeket hosszabb távon is megóvni a nyelvcserétől. Az a tény, hogy a többségi hatalom a kisebbségek nyelvének használatát korlátozó nyelvtörvényekkel, a kisebbségekre nézve hátrányos közigazgatási átszervezésekkel, be- és kitelepítésekkel, a népszámlálási adatfelvétel manipulálásával, a kisebbségek megfélemlítésével és szellemi gyarmatosításával, s további lelelményes eszközökkel olyan helyzetet igyekszik teremteni, amelyben a kisebbség egyre több színtéren a többségi nyelv használatára kényszerül, nem lehet ok ana, hogy az ilyen helyzetet mint örök időkre adottat és megváltozhatatlant fogadjuk el, s ennek megfelelően a kisebbségi oktatás céljainak meghatározásakor is ilyenként számoljunk vele; ezzel tulajdonképpen a többségi hatalom kisebbségellenes törekvéseit tennénk mágiáikévá. A határon túli tömbmagyarsághoz hasonló helyzetű kisebbségek specifikumainak figyelmen kívül hagyása tennészetesen nem tekinthető az ismertetett munka valamiféle fogyatékosságának, hiszen a szerzőnek nem lehetett célja, hogy az egyes konkrét kisebbségi csoportok helyzetének sajátosságaira is kitérjen. Mégis szükséges fölvetni ezt a problémát, mert enélkül a könyv esetleg egyesek szemében (még rosszabb esetben: kezében!) abszolút hivatkozási alappá válhatna — nem biztos, hogy a legjobb célok szolgálatában. Ha ene valaki mégis kísérletet tenne, ezért nem a könyv szerzőjét (vagy ismertetőjét) terheli a felelősség. Skutnabb-Kangas munkáját akként kell kezelni, ami: emberjogi szempontból megírt, a kisebbségek problémái iránt nagyfokú megértést tanúsító átfogó jelentésnek, amely egyben hasznos (és élvezetes) olvasmány mindenki számára, aki a nyelvi kisebbségek, a kétnyelvűség, az anyanyelvi nevelés, az idegen nyelvek oktatása, a nyelvpolitika stb. általános kérdései iránt érdeklődik.
