Irodalmi Szemle, 1995

1995/10 - ÁRGUS - Kemény István: Naiv emberábrázolás

árgus

KÉMÉNY ISTVÁN

Naiv emberábrázolás

Utassy József: Kálvária-ének (Antológia Kiadó, Lakitelek 1995)

A negyedik ötéves terv (1970—75) közepe táján a Kerepesi út közelében épüló lakótelep alapgödrei közt botorkál egy őrült költő. Hajnal van. Az éjszaka folyamán már kiverték szájából a cigarettát a DOHÁNYOZNI TILOS! feliratú tábla mellett, állt órákat egy helyben, zuhant gödörbe, aludt a gödör fenekén, békítgette az öt atomhatalmat (USA, Szovjetunió, Kína, Nagy-Bri- tannia, Franciaország) , és azok "az ég alján, / körben / apró villámokkal jelezték", hogy igen, értik őt, és ő ettől boldogságában ismét járni kezdett, szavalva Magyarország című versét, az éjjeliőrrel is beszélt már, megvallva neki, hogy árva, és az éjjeliőr morzsolt már egy könnycseppet, mielőtt elindult volna rendőrért-mentőért. Most, hajnalban, amíg a hatóság megérkezik, az ő- rült költő a szalonnát sütő, félnomád építőipari munkásoknak üvöltözi, hogy "Itt egy atombomba-siló épül!", oltsák hát el a tüzüket, mert a levegőbe repülnek mindannyian. Rá se rántanak. Elmebajos logikával így folytatja hát: "Emberek!!!/akkor én, / akkor én most: /levetkőzöm meztelenre!" Es így is tesz. Elviszik.

Az őrült költő Utassy József volt. Az esemény minden bizonnyal megtörtént.

Kálvária-ének címmel most, lönn mint húsz év után írta meg Utassy. A műfaj: elbeszélő költemény (avagy a kilencvenes évek szakkifejezésével: hosszú- vers). A fonna: többnyire szabadvers. A lehetőség: egy nagyszimbólum kibontása a munkagödrök közti bolyongásból — valahogy úgy, ahogy a lakótelepek az utóbbi húsz-harminc év alatt mindenütt a sivárság szimbólumaivá váltak. A megvalósítás: vázlat.

A magyar irodalmi köztudat hajlamos leszögezni: márpedig kétféle magyar költészet van. Úgymint: hagyományos vagy posztmodem, népi vagy urbánus. A Kálvária-ének esetében mindezeknél célszerűbbnek látok egy másik durva leegyszerűsítést, a schillerit: márpedig kétféle költészet van: naiv és szentimentális. (És persze ezek átmenetei...) A naiv költészet (eredetileg: a népköltészet) mind a mai napig a költői erőt helyezi középpontjába, nem zavarják a túlzások, zabolátlanul habnozza a képeket, és nemcsak az ég felé tör, hanem állandóan ostromol egy másik határt is, a giccshatárt: újra meg újra leírja az efféle szavakat, mint szív, lélek, ég, csönd, melyeket a kritika egy évszázada betiltott. A naiv költészet mindezek következtében meglehetősen nagy támadási felületet mutat, védtelen. A szentimentális költészet ezzel szemben eredetileg maga a műköltészet volt. Mostanra azt a fajta költészetet nevezhetjük szentimentálisnak, amely a pontosságot helyezi középpontjába, szemben a költői erővel. Keresi a valóságot.