Irodalmi Szemle, 1995
1995/10 - Béres Csilla: Szögek
Szögek mellett vezet. A képen szélfúvás. Folytatása annak, ami amúgy is megmarad. — Mire gondolt a festőnő? — És mire gondolt a lovas? — Régen rájöttem, hogy amit egyszer elszalasztottam, azt már soha többé nem tehetem meg . — Á, dehogy. — Komolyan. — Kit gyászolsz? — mutat a lány a fekete karszalagra. — Magamat. — Senkinek sem érdemes magát gyászolnia. — Nekem igen. Ha tudnád, mik vannak a fejemben! — El tudom képzelni. Ne csinálj hülyeséget! — Muszáj. Jön valami, és rendet kell tenni. Tegnap, ahol építkeznek , egy sündisznót találtam a gödörben. Én mentettem ki. Nekem ki segít? Ne nézz az égre! — Pedig az ég az Isten. — Nem, nekem nem. — Esetleg valaki által... — Én nem érdemiem meg. — O többet ad, mint amit remélni mersz. — Rossz vagyok. De megbántottak, mindig megbántanak. — Ne nyavalyogj! — Nekem van miért Nagy dologra készülök. Az indián úgy tesz, mintha lőne. A puskát vállához emeli, hunyorítva összpontosít, meghúzza a ravaszt. — Aki miatt a fél szememet majdnem... és tavaly a szikláról... — Ne csinálj hülyeséget! Nem érdemes. Magad miatt. Esetleg annak lesz jó, akit lelősz. Engem is megölsz egyszer? — Azzal téged is. Rajzolgatok. Most gondolatban. Ilyenkor a fejfájás ki van zárva, és más testi kínok is. Éteri magasság. Flizabet Swartzkopf nyúzza, bugyogtatja csodálatos izomzatát: Laudamus Te. Az éjszaka hószín ketyegése az éjszaka állapota. A madarak az almafák hóna alá dugják meleg fejüket. A Megváltó beáztatott, friss vágású szaruszerszámaival megtámasztja nagy tenyerét, majd lassú, előrebillenő egyensúllyal feláll. Magasan emelkedik alakja a fák fölé az éjszakába. Szerelmes csillagraj búcsúzik. Pléh- pofa-bűvölet. Délelőtt az elektromágnességet tanulmányoztam. Korlátolt
