Irodalmi Szemle, 1995

1995/9 - PERÚJÍTÁS - Géher István: A mitológia kísérlete

A mitológia kisértete

Ez hát a magyar színtér: letarolt, kiszáradt lapály, emlékezetes "volt erdők és ó-nádasok" hűlt helye. A borongó emlék ködös nosztalgiákat ébreszt, mintha az a ha jdani tájék lett volna lelkünk valódi hajléka: nem a megművelt kultúrmező, nem is a pasztorál gyepes legelője, hanem az őssűrű, nagy posvány. Visszasírjuk? Ahelyett, hogy hálát adnánk az ezredéves sorsnak, amiért kivezérelt belőle? Európa felől nézve a barbárság démonait leláncolni civilizatorikus hőstett. Mifelőlünk azonban homályosan látható Európa, és a lázadó civilkurázsi hősködében zsarnoki gaztettnek érződik, hogy láncra verték pusztázásaink szabad szellemét. Es ha pusztulásra kárhoztat minket a minduntalan el-elszabaduló vadnomád mentalitás? Nem tudom. Tapogatózva keresgélném a tájkép homályból homályba tűnő jelképértelmét. Nemigen értem, hogy valójában mi is "reked meg" szimbolikus foltokban a széthulló történelmi Magyarország utolsó lélektérképén. Mond jam azt, hogy meghajszolt nemzet dacos heroizmusa? Vagy inkább kérdezzem, hogy hihetünk-e vadállatiasságot valaha is nemesnek ? Vajon milyen hitet vall Ady Endre: egyáltalán vall-e valamit ebben a vajákos versben, vagy tagad?

Utolsó saját összeállítású kötetében a költő ismételten vissza-visszatér egy drasztikusan lefokozott, primitíven földközeli, sajátosan provinciális magánmitológiához. Ezen a mitológiai létminimumon csak úgy maradhat fenn a nemzeti mítoszmese, ha kifordul mese-magából, ha föléli legősibb tartalmát, a belerejtett archaikus rémséget. Mint ez esetben is. A téli mesék szelíden, altatóan duruzsolnak a meleg kemence mellett, de ha köddé válik körülöttünk a ház, az elbozótosodott házhely hidegében kedélyük hirtelen megváltozik: kínjukból vicsorítva "kielevenedik" a farkasordító őstermészet. Visszahőkölünk mítoszunk meséitől? Remélhetőleg, hiszen kultúremberek vagyunk. Csakhogy a magyar parlagon (körülöttünk és bennünk) mindig, mindenütt "itt van a sűrű, a bozót".

Tekintsük talán kegyhelynekHa tetszik, tisztelhetjük benne kultúránk ágas- bogas alkalmi menedékhelyét, ahonnan hajdanában csak azért is felszárnyalt a magyar ének. Régen volt, s a régi dal tompán szól, minthaa pogány, protestáló, kuruckodó néhai Ady-zsoltárok huhogó visszhangja volna. Értelmét elnyeli, dallamát elfoszlatja a "süket köd": nóta... óta... mindegy, mióta. Éneklőmestereink, a vitéz nagyapák ágrólszakadt árnyak, bús szájüregükből hideg szél fújdogál.

A harcidalos Bakonysűrű megritkult, a dalnok kilép belőle elcsöndesedve, megbékülten, mint aki otthon érzi magát a magyar temetőben. Ahogy a kísérleteink házigazdájához illik, számba veszi, hogy mi a helyzet nálunk. A helyzet változatlan: "fogyatkozik az ember". S az elnéptelenedett síkra — mely nem csatatér már, csak halottas ugar—hideglelős rímmel köszönt be a November. Ködgubásan jár-kél, csőszködik a "dombkeritéses" Sírkert-Magyarországon, mint afféle komótos-parasztos Halálapó. Vagy ki tudja. Hátha a November is jó magyarember, jámbor pásztorember, aki betlehemezéshez készülődik. Bár hihetnénk. De sajnos kötve hisszük, mert népviseletéből nem "áldott falusi köd" árad, hanem jeges iszony, köd a ködből. Fázik tőle a lelkünk, depressziósán bújna önmagába. A didergő lélek most megint a földbe költözik, metaforájául a "pőre sikot" választja, s mint maga a mezítelen Vaterland, vacogva "benőtted" magát erdővel, náddal. Áldjuk e csodálatos termékenységet? Nincs mit ünnepelni. Attól, hogy a nagy