Irodalmi Szemle, 1995
1995/9 - PERÚJÍTÁS - Géher István: A mitológia kísérlete
"Riadoznak": milyen sejtelemsen Ady Endrés ige-varázs! Sejthetünk benne riadót is, riadalmat is. A kettő között pedig különbséget kellene tenni, mert az állításban felszólítás rejlik. Múltra magyar! Ám ez is mit jelent? Jelentheti, hogy itt az idő, most vagy soha. Vagy épp ellenkezőleg: hogy most van soha; itt, ahol nincs idő, csak tér van, amit nekünk a sors nem nyit, hanem bennünket belezár. Mit tegyünk hát, magyarok, maradjunk-e vagy haladjunk.’ Ahhoz, hogy eldönthessük, mit javall a vers, jó lenne tudnunk, azaz ki kellene találnunk, hogy ki a címszereplője, talányának feladója és üzenetének címzettje. Lehet, hogy a három egy és ugyanaz? Egy önmagát megsokszorozó és önmagával meghasonlott mitikus személy... Vagy inkább személyiségzavar? A mito-tipikus Lovas akár megszemélyesítője is lehetne annak az ősi hősmagyarságnak, amivel a költő ösztönösen azonosítja magát, vagyis maga a lóra termett költői lélek. Amely most tragikus elkülönültségben testesül meg, mint riadalmas másság, mint skizofrén hangképzet a kifelé-befelé fülelő visszhangos tudatban. A kettészakadt képzeletből kiválik egy ködalak, s ez is mindjárt kétfelé hasad. Egyfelől ő a fajtánk, a "drága rosszfajta", másfelől ő a "Sors: a sorsa". Egyik személyében tehát az őseredetünk. A Volgái Lovas, a honfoglaló, a kalandozó, aki idevetődött (vagy a végvári portyázó, a Csínompalkós kuruc, a Kossuth-huszár, aki ide bujdosott), és azóta is itt tévedez bennünk; másik személyében viszont az ősellenségünk is, tévelygő apokalipszisünk lovasa, akitől féltünkben visszabújnánk a múltunk sűrűjébe, ha ott is be nem cserkészne, hogy téveszméinkből fölverje a menekülő-támadó dúvadösztönt, s így végre beteljesítse küldetését. Riasztó gondolat, hogy aminek elébe járulunk, az elől futhatunk is; hogy nemzeti nagylétünk történelmi igazsága egy nagy-nagy tévedés. Ezzel környékez meg a költői kísértetmítosz: a mítosz kísértetével. A magyarok istene meghalt, de él tovább az istenített halál kultuszában a magyar. Miután népét szétszórta, a szigorú Hadúr is törvényszerűen köddé vált; volt-nincs; ámde a veszteség Nincséből mégiscsak lelket költ elő az elveszettségére ráriadó Volt. Hol volt, hol nem volt, hogy szentségtelen jöttmentségünknek is legalább legendahőse legyen: íme a hazajáró-helybenjáró Bolygómagyar. Bizonyára átok kergeti, ártalmára szövetkezett természetfölötti ereik áldozata. Vagy talán tennészete az átok: hogy keresi a vadont, ahol eltévedhet? Netán önmagától próbálna szökni, míg a bennerekedt vadság űzi körbe-körbe, árkon-bokron át? Mi az igazság? Honnan tudhatnánk'.’ Ami láthatatlan, azzal nem lehet farkasszemet nézni. Csak hallgat juk riadozva, ahogy az eltévedt, "vak ügetés" körbekeríti a látomást mint élnünk- halnunk adatott zárt teret. S a köd-bozótból kirohan Ordas, bölény s nagymérgii medve. Vak ügetését hallani Hajdani, eltévedt lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak. Géher István
