Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - Turczel Lajos: Tűnődések Mécs László költői sorsáról születésének századik évfordulóján
Turczel Lajos Ez is szorosan kötött és nagy formai pompájú költemény, de voltak olyan bírálók, akik érzelgősnek minősítették. Az ilyen vélemény önmagában véve és Mécs költői adottságaihoz viszonyítva is eltúlzott. Az anya iránti szeretet még az egyébként érzelemszegény embert is lángra lobbantja, s Mécs érzelmektől sodort költészetében ezt az alkotást áhítatos tisztelet, csodálat lengi át. A gyermekek iránti szeretet, rajongás is gyakran megihlette őt, s az így kialakult verstípusban (Parancsolj, Fenség!, A gyermek játszani akar, A kirándulás elmaradt, Imádság örök gyermekségért) két motívumnak, az apaságtól való megfosztottságnak és egy jézusi példamutatásnak nagy szerepe volt. Tudjuk, hogy Ady az apasága hiányát a legfájdalmasabban A jiam bölcsőjénél című versében sírta el. Ilyen verse a szerzetesköltőnek nincs, de a vállalt magányosságot, az "agglegényi" élet ridegségét sokszor felpanaszolja. A példamutatást Jézus abban a bibliai jelenetben nyújtja, amikor az őt körülvevő sokasághoz parancsolóan szól: Engedjétek hozzám a kisdedeket! A gyermekdédelgető jézusi magatartás az arra hivatkozó Mécsnél nemegyszer egzaltált misztikus rajongássá fokozódik: a "Gyermeket" Fenségnek szólítja, "legendák hősének" nevezi, s az Istentől saját maga részére "örök gyermekséget" kér. Amint arról már szó volt, Mécs legszaporább műfaja a rapszódia, s rapszódiáiban a nagy közösségi érzéseket is többnyire első személyben vagy önmegszólító módon fejezi ki. A nagyfokú érzelmi áradás minden rapszódiájára jellemző, a kettős irányultságú: papi és költői profetikus öntudata pedig az önarcképszerű verseit vagy versrészleteit hatja át. A papi hivatás profetikus átérzése két korai, 1925—1927 közti versben ilyen vallomásokat, önjellemzéseket görget fel: ...a/. Urnák az akaratja kipányvázott önmagának, legyek Jákob-létra, s bénák rajtam égig érjenek. ... Idehoztam ifjú szívem, mint egy aranyszentelőt. Krisztus-vérben megmártottam, jó magasra fölemeltem, és jósággal megszenteltem a határt és a falut. (Siratnak engem a fák) ...az aranydrótot kifeszitem magamat a végtelenig. Az egyik végén van az Isten, a másik végén egy kis villanylámpa: én. Megindulnak az örök áramok, és kigyúlok a sötétben. Ha ő akarja, világítok betegek ágya felett; ha ő akarja, nászi népnek világítok; ha ő akarja, világítok minden magyaroknak; ha ö akarja, ívlámpa leszek a beborult Európa felett. Ha ő akarja, egy fekete kéz kinyúl az éjszakádtól, s a lámpát összeroppantja örökre. (Alázat) A második versrészlet "minden magyarokat" és "beborult Európát" említő két sorában az a szertelen költői öntudat izzik fel, amely egyik legismertebb önarcképét is hevíti:
