Irodalmi Szemle, 1995
1995/5 - Tőzsér Árpád: Képzelt napló egy erdélyi utazásról
Onko-ökológia képző iskolarendszeren, sikertelenségre kényszeríti, megbuktatja, eladhatatlannak minősíti és munkanélkülivé nyilvánítja, majd pszichológushoz küldi mindannyi- ukat, alkalmassági teszteket csináltat velük, átképzi, megint átképzi, végül pedig szemétként eldobja őket, és képmutatóan segélyt hajít utánuk. Még jó, ha nem zárja őket intézetbe. Ha másként járna el, legalább úgy, ahogy hajdan a legszegényebb falu is megbecsülte a maga bolondját, libapásztorát, kártyavető cigányasszonyát, Viki nénijét, aki égetett dióscukorból tornyos várkastélyt tudott készíteni a lakodalmakra, akkor végzetes hibát követne el. Nem azért zárta be a szellemet a palackba, hogy kieressze. Ezt a szó szoros értelmében kell venni. A szellem be van zárva és ki van zárva a lét köréből, éppen ez a Gazdaságtársadalom titka: a szellem kizárása. Es ha így van, ha ebből ered a haszon, fejlődés, a szédületes iram, akkor vajon vállalható-e a visszafordulás? Hogy boldogulás helyett ismét a boldogságé legyen a főszerep. Eltűmék-e a hatalmas, kegyesen uralkodó Dolgok az ember lázadását, hogy önmaga elé a saját céljait tűzze ki, és ne a Dolgok fejlesztését- gyarapítását szolgálja? Lehetséges-e a mai társadalmi normák, ideák, szerkezet, meghirdetett szellemnélküliség állapotában szellemi célokat követni? Hogyne lehetne, még Auschwitzban is lehetséges volt, mint ahogy azt Szent Maximilian Kolbétől tudjuk, de éppen Auschwitz mutatott rá — miként Hamvas Béla megfigyelte —, hogy a szörnyűségek után elmaradt a katarzis. Az emberiség nem tért meg, hanem maradt a gazdaság egydimenziós csapásán, az amoralitásén. Ausch- witzból pedig zsidó ügy lett, csak zsidó ügy, mintha a rettenetes történet csak a zsidókkal történt volna, és nem az emberiséggel. Auschwitz folklorizálódott, akár a többi ugyanilyen borzalom — a gulag, a csecsenek, a krími tatárok, a volgai németek, a hutuk, a khmerek, az indiánok és mások irtása —, amely az egyes népek saját rémmesekincsébe különült, holott mind egyazon tőről fakadt. Ugyanaz az oka a természetpusztításnak, mint az emberirtásnak: az istenképmási szabadság, az egység és a felelősség elhárítása, az Isten ellen vívott függetlenségi háború csalóka sikere. Az emberiség mossa kezét. Az emlékünnepségeken dörzsölgeti a szemét, adakozik gránitobeliszkekre és emléktáblákra, koszorúkra, kirendelt specialistákkal beszédeket mondat, de nem veszi önmagára a felelősséget. Föl kéne ugyanis lebbenteni a fátylat a titokról: a környezetszennyezés valódi oka a káprázatosán kifejlődött illatszeripar által szagpalásttal elfödött hulla: a homo sapiens megölt lelke. Egyébként a megoldás, mint mostanában mindig, technológiai síkra terelődött. Már készen is áll a csúcsszuper társadalomipari technológia: az majd elhárítja, kivédi a veszélyt. Képes-e ilyen fordulatra a demokrácia? Eddig a széles úton haladt, a könnyebb ellenállás felé, a kompromisszumok zászlaja alatt: mindig engedett egy kicsit a hitványságnak, az esettségnek, naponta lejjebb és lejjebb eresztette a mércét. Hogy a kecske is és a káposzta is — mi is legyen velük? De vajon megszavaznák-e a váltást a Barbik? Többségre jutottak mostanára? És a még-nem-egészen-Barbik? Ők visszavennék a közlegelőről a hetvenkettedik marhájukat?
