Irodalmi Szemle, 1995
1995/5 - Tőzsér Árpád: Képzelt napló egy erdélyi utazásról
Czakó Gábor maga a környezetvédelem. A környezetvédelmi ipar és a hozzá kapcsolódó politikai reklám és egyéb tevékenységek is rongálják-fogyasztják a Föld tartalékait, előállításuk és értékesítésük éppen úgy környezetszennyező, amint maga az az alaptevékenység, amelynek a kivédésére alkalmazzák őket. Azt a látszatot keltik, hogy a rendszeren belül létezik valamilyen orvosság, például ha egyre modernebb szűrőket készítünk a kéményekre, ha jobbnál jobb katalizátorokkal látjuk el a benzinmotorokat és így tovább. Ha a "védelem" versenyt fut és szaporodik az ártalmas dolgokkal. Más szóval: illeszkedik a piachoz, vagyis a rákos, öngerjesztő folyamathoz, a modem versenygazdasághoz, és maga is része ennek a ráknak. Nota bene, a döglött akkumulátorok "sem-legesítése" ugyanolyan hasznot hajt, mint az előállításuk. Az 1995-ös előrejelzés szerint éppen a környezetvédelmi ipar ígérkezik a legjövedelmezőbbnek. Az igazi öngerjesztés magában a Gazdaságtársadalomban történik, amely polgárainak nem kínál érvényesülési lehetőséget a piacon kívül. O maga az érvényesülés. Itt kezdődik. A boldogságot boldogulásra módosítja hivatalosan is, és a szívekben is. A piaci érvényesülés követelménye kiterjedt a gazdálkodó tevékenységeken túlra is: előbb a katonákra és a politikusokra, majd a papokra, a tudósokra és a tanítókra, végül a művészekre és a gyermekekre. Mindenki köteles olyan sikert elérni, ami a piacon mérhető és pénzben kifejezhető. Aki nem sikeres, az vesztes. Az frusztrálódik, idegbeteg lesz, kiszorul. A munkanélküli leszakad. Nem mintha szükség lenne a munkájára. Igazából bőségben, jó egészségügyi körülmények között élhetne a Gaia valamennyi homo sapiense a megtermelt javakból; a munkára neki van szüksége, hogy piaci tényező maradhasson. Hogy ne legyen szegény. Mert a tisztes szegénység, ez a Lao Ce, Buddha, Krisztus által ajánlotta életmód, világszemlélet és értékválasztás a Gazdaságtársadalomban deviancia. A mértékletesség merénylet a haladás ellen. Éppen ezért a munkanélkülinek nincs becsülete. Holott lehetne, hisz ő voltaképpen nagy foglalkoztató, amennyiben föladatot ad újságírónak, pszichológusnak, politikusnak, szociális munkásnak, kutatóintézetnek — föl se lehet sorolni, hány helyen üzletelnek az ő nyomorával. Ahelyett, hogy azon törnék a fejüket, hogy miképpen lehetne olyan társadalmi változásokat serkenteni, amelyek visszaadnák a nem piaci értékű munkák becsületét. Közbevethetnénk, hogy az említettek éppen becsületes, nem piacra termelő dolgozók, ha nem tudnánk, hogy ez füllentés, mert teendőjük éppenséggel a terelőkutya feladata: az emberi munkának a gazdaság körében tartása. Mint már szóba jött, a társadalom eltarthatná tisztes szegénységben és nagy tisztelettel a költőket, az álmodozókat, a gyönyörködőket, a hivatásos vőfélyeket, a kocsmai mesemondókat, a Szókratészeket, Csuang Ce-ket, Van Goghokat, Bolyaikat, a kétbalkezes ezermestereket és örökmozgó-föltalálókat, mindazokat, akik gyermekek akarnak maradni, égi madarak kívánnak lenni. Voltaképpen a társadalom ezt meg is teszi, legalábbis az északi féltekén, de először jól megalázza őket. Csecsemőkortól kezdve bébihorrorral eteti őket, majd átdarálja egy konzumidióta-
