Irodalmi Szemle, 1995

1995/4 - Zs. Nagy Lajos: születtem volna inkább lónak (vers)

Rovarok, férfiak és nők

személyt jelölik, saját magát, aki szétmászott a világ minden irányába, és benépesítette a földgolyót, önmaga örömére, hogy ne unatkozzék?

Az alaktalan massza s közepén képtelen volt áttörni, minden szem- befordult vele, testek ékelődtek köré, az embergyűrű vaspántként szorította. Állt tehetetlenül, egyedül. A kulcsok szüntelenül csilingeltek és csörögtek fölötte, hogy legyőzzék a félelmetes csendet. Pedig a csend talán elhozná az igazság pillanatát. Kelement bezabálta az óriási test, lecsúszott érdes garatán, kellemetlen kipárolgásával támadta meg a húsát. Lebegett, úszott a bélcsatornáiban, beleütközött a folyosók rafináltan megformált kiszö- gelléseibe. Játékszer volt, valódi, élő játékszer, kiszolgáltatva ismeretlen és kiszámíthatatlan kényszereknek, törött vitorlájú katamarán a viharban tornyosuló hullámok tetején. Bárhogy viaskodott, ebből az acélos szorításból lehetetlen volt kitömi. Vadul csengett a füle, megsokszorozva a rázott kulcscsomók hangját, és zúgott, kongott a feje a kiszáradt torkokból feltörő kiáltásoktól. A szavak értelméből nem fogott fel semmit, lába elé hullottak, sötét, fénylő gyöngyök, tovacsúsztak a megfagyott tócsákon, és magukkal vitték a megfejthetetlen üzenetet. Csak a fehér mosolyú házak álltak körülötte rendületlen egykedvűséggel, a lelkében megindult pusztítás egyetlen pillanatra sem tudta megingatni a mélyre eresztett gyökereiket. Milyen szívesen lett volna akár egy kőangyal is nemes homlokukon, belefaragva a mozdulatlanságba, egy büszke márványoszlop az erkély koronája alatt.

Kelemen beakasztotta tekintetét az előtte magasodó erkély kovácsoltvas korlátjába. Az erkélyen egy helyben topogó komoly arcú férfiak álltak éles reflektorfényben, amely lemosta arcukról a kialvatlanság sötét foltjait: a mély szarkalábakat. Az egymásba olvadt testekre ragasztott fejek mindmind e zsebkendőnyi hely felé fordultak, ide tüzelt minden szempár, erre hajoltak az áttetszőre fagyott fülkagylók, errefelé kiabáltak összefüggéstelen mondatokat a csattogó szájak. Az erkélyen zöld kabátos férfi lépett a meredező mikrofonok mögé, aztán lelkesen beszélni kezdett. A mikrofon sípolt és recsegett, így Kelemen csak mondatfoszlányokat tudott kiszűrni a gurgulázó beszédből, nem értett semmit. Annál inkább hallott maga körül mindent: a magyarázkodást, a hebegést, az elkövetkező napok eseményeinek valószínű kimenetelét, egy kövérkés, kalapos nő bejglireceptjét. A sildes úr, aki az előbb cigarettával kínálta, ujjával Kelemen mellkasára bökött, és megkérdezte:

— Miért nem veszi le a gépről a tokot, ha fényképezni akar?

Kelemen rémülten hátrahőkölt, rálépett a mögötte álló lábára, s az a könyökével visszalökte. A sildes elnevette magát, jókora hólyagot fújt a rágógumijából, aztán elfordult.