Irodalmi Szemle, 1995
1995/4 - Zs. Nagy Lajos: születtem volna inkább lónak (vers)
Hajdú István Bármely irányba nézett Kelemen, embereket és embereket látott maga körül, ettől a szembogárba ágyazódott látványtól nem lehetett szabadulni. Dülledt szemmel figyelte a hullámzó áradatot. Mint egy nagytestű légy, amely beragadt valami sűrű, édeskés maszatba. Képtelen volt felfogni tehetetlenségét. Végre lazult a roppant szorítás, felhígult a tömeg, a sildes sapkás odébbállt, két közkatona lépett a helyére, majd egy fiatal pár kézen fogva, aztán egy posztókabátos nő, akinek lágy tokája rácsüngött az összefogott prémgallérra, vastag szemüveges hümmögő öregúr, idomtalan hernyótalpas bakancsot viselő pufajkás férfi, egy csoport vitatkozó diák — sokszorosított szöveget osztogattak —, apuka a csemetéjével: a megállapíthatatlan nemű gyerek kezében hot-dog, arca mustárfoltos, a kifliből kicsúszott virslit rugdossa maga előtt, majd rátapos és elsírja magát. Kelemen most egy kisebb csoportot pillantott meg. Néhányan körülállták egy szakállas férfit, aki hevesen gesztikulálva magyarázott, mozdulatai már szinte nevetségesek voltak, arcizmai hol megfeszültek, hol felengedtek, a szeme vibrált, homloka hullámzott, mint a nyughatatlan tenger. Két egyenruhás rendőr sétált el a csoport mellett, a szónok egy pillanatra elhallgatott, a rendőrök felé biccentett, és mondott valamit, amitől a hallgatóság nevetni kezdett, és helyeslően bólogatott. Kelemennek úgy tűnt, mintha már évezredek óta állna itt az eseményéhes emberek között, néma, lemaradt szemtanúként. Csendben élvezte az öntudat felszabadító örömét. A háttérben csendesen csillogó város helyet adott a szellem kalandozásainak: a hó- pelyhek kristályos gubancai puha eleganciával nyugtatták a megfáradt szemet, és elsimították a környezet kiszögelléseit, fehér mázba burkolva a formákat, a lágy vonalak megsértése bűntudatot ébresztett a lélekben. A szél tapinthatóvá anyagiasuk, megmarkolta a hosszúkás nyakakat, belesimult a tenyerekbe, felborzolta a prémsapkák puha szőrét, beszélt és fütyörészett, rácsavarodott a testekre, ide-oda rohangált, nem találta a helyét. Kelemen hirtelen úgy érezte, részt akar venni ebben az őrült játékban. Szívesen kiabálna a tömeggel együtt, de nem tudja, mit, csak egy kulcsa van, nem tud vele csörögni, elgémberedett ujjaival nem tud fütyülni. A tehetetlenség egyszerre idegesítette és elszigetelte a többiektől, kiközösítették, akár a beteg sejtet az antitestek. A lüktető, közösen skandált ritmus lökésszerű hullámokban érkezett hozzá, és birtokába vette minden por- cikáját. Folyamatosan résen kellett lennie, s ettől pattanásig feszült idegrendszere lassan felmondta a szolgálatot, önállósult mintha nem is hozzá tartozna. Térdig gázolt a tömérdek barbárságban, a más-más formát öltő őrület rétegekben rárakódott a testére, mint egy kikerülhetetlen átok, és el
