Irodalmi Szemle, 1995

1995/4 - Zs. Nagy Lajos: születtem volna inkább lónak (vers)

Hajdú István

csak dagadt és nőtt, kiloccsant a mellékutcákba, elnyelte a sárga szemű autókat, körbefolyta a paszományos villamost, s az tisztelettudóan, helyeslése jeléül csilingelni kezdett. A gurgulázó Gólemet maga a város hizlalta, és most már csakugyan nem lehetett tudni, hogy a gőzölgő test alkotóelemei valóban hús-vér emberek-e vagy csak vonagló bábfigurák, az agyakba táplált parancs végrehajtói.

A duzzadt, lilás ajkakban vér csörgedezett, a rózsaszín tüdő két fürtjében csípős szmog garázdálkodott, és az eldugott ujjak a szövet récéit kapar- gatták, vagy kulcscsomót csörgettek a fejek fölött. Kelemen értetlenül állt. Kik ezek a megbabonázott emberek körülötte? Kik ezek a férfiak és nők, aki a testéhez nyomulnak, és tátott szájukban megvillantják sötét fogtöméseiket? Miért ez a bizalmaskodás? Kelemen el akarta kerülni a tekintetüket, de azok olyan mágikus erővel, olyan sóvárogva húzták a szemét, akárha valamiféle támaszt várnának tőle, mintha adósuk volna. Mintha számon tartották volna, mit gondolt róluk, és most elérkezett a leszámolás ideje. Hirtelen görcs fészkelt meg benne. Eszébe jutott, hogy jó lenne rágyújtani, de elgémberedett ujjai nem engedelmeskedtek, karja mint két idegen nyúlvány csüngött törzséből. Kelemen kétségbeesetten a közeli sildes sapka felé fordult, és cigarettát kért.

— Parancsoljon — mondta az ötven év körüli férfi készségesen, testével helyet csinált, és feléje nyújtotta a kibontott csomagot. — Tüze van? — kérdezte.

— Igen, van öngyújtóm — válaszolta Kelemen, és a röpke beszélgetés egyszeriben feloldotta benne a merev görcsöt, a megszégyenítő mozdulatlanságot. Megkönnyebbülve rágyújtott, kifújta a füstöt, és megállap- pította, hogy senki sem bámul az arcába, senki sem... Végül is ezek az emberek itt épp olyanok, mint ő. Valószínűleg összebeszéltek, magukra húzták az ő bőrét, felvették az ő maszkját, begyakorolták az ő mozdulatait és a mindenről árulkodó mimikáját, mi több, felvették szokásait: most is füstölnek, mert így vezetik le bénító belső feszültségüket. A tőle baka álló férfi zöldeskék szemében úgy csillog a mindent sejtő fény, mint az övében, az előtte toporgónak apró anyajegy van a nyakszirtjén, a mögötte lévőnek raccsoló a beszéde, mintha önmagát hallaná. Lehetséges, hogy a hasonmások mindig ott voltak körülötte születése óta, csak nem vette őket észre? Nem vette észre, ahogy szembejöttek vele az utcán? Nem észlelte, hogy önmagától vett jegyet a moziban, és önmaga ült le a bársonyszékbe, hogy hasonmásával sakkozott a füstös szobában, hadonászva győzködte magát saját igazáról, a különbözően csengő nevek viselőiről a vele megtörténteket vetette papírra? A Bélák, Kálmánok, Lajosok, Györgyök tehát ugyanazt a