Irodalmi Szemle, 1995

1995/4 - Bertók László: A közepe ott van, ahol vagy

Rovarok, férfiak és nők

Lenn a város az arcába lehelte fátyolos ködét, tompán meg-megkondult a teste, mintha valami hüllő méhében járt volna, megborzongtak a fák, és a siető árnyakra szórták a friss porhót. Kelemen nagy kortyokban nyelte a tejszerű levegőt. — Drzs, hum, drzs, hum — hallatszott, s csak amikor megállt, jött rá, hogy a bakancsa darálja a monoton ritmust. A villamos autókat terelt maga előtt, a lemaradozókra rácsilingelt, és a városban abban a pillanatban senki sem tudta volna megmondani, kik ülnek a fémpajzsok mögött, és hová igyekeznek. Ez a nagyvárosok igazi kiváltsága: senki sem tudja, ki hová megy. Volt ugyanakkor valami hallgatólagos cinkos megegyezés a városlakók között, tudták, hogy csak az idegenek kérdezősködhetnek az úti cél felől, erről lehet őket felismerni. Jóllehet Kelemen életének nagy részét ebben a városban élte le, ide kötötték az emlékek és ismerősök, a boltíves szobákban világító csillárok, a kikopott hátú lépcsőfokok, a szobrok, a város a legelső szerelem ízei és illatai, mégis idegennek érezte magát, mint minden városban, melyet már meghódított, melyekben otthagyta füstölgő csikkéit és forró szeretkezéseinek nyomát. És most a lúdbőrös utcán jött rá, hogy ehhez a városhoz is hűtlen lesz, el kell hagynia, mert muszáj, a belül süvítő nyugtalanság erre kényszeríti. Ez a felismerés rosszabb és fájdalmasabb volt minden keserűségénél. Ráadásul mintha a város is megérezte volna bizalmatlanságát, ellene fordult: a gyár felől csípős kénes bűzt sodort a szél, kiszorította tüdejéből a levegőt, fojtogatta, égette a szemét, a por vékony hártyával vonta be a képét — olyan lett, akár egy álarc, melyről lefelejtették a szem nyílásait.

Kelemen hirtelen áthatolhatatlan akadályba ütközött: kibukott a földből az ezerarcú sárkány, milliónyi vonaglásával, szüntelenül, kiszámíthatatlanul változó tekintetével, százfélét kiáltva, minden egyes koponyájában mást és mást gondolva. Kelemen csak egy pillanatra tántorodott meg, aztán belevetette magát a lassú ritmusban áramló, összegubancolódott tömegbe

— át szeretett volna jutni a tér másik oldalára, egy szűk utcába, amelyen keresztül még idejében a megbeszélt helyre érkezhetett volna. Az éles szél vadul keringőzött, mintha ki akarna fújni a városból minden mozdíthatót, mintha az arcokat akarná tükörfényesre csiszolni, kiszárítani a szemgolyókat, amelyek most olyan mélyen süllyedtek odújukba, akár a haragosoké.

Igen, volt ebben a tömegben valamilyen régtől elfojtott sértődöttség, a reflektorfényben kísérteties árnyékok fürödtek, a kiáltásra nyitott szájakból mondatok törtek ki: "Le vele! Elég volt! Menjenek haza!" Kelemen fülét bántották ezek a semmitmondó üvöltések, de elméje úgy dobta fel őket a szél pengéire, mint egy megálmodott tragédia Jágó-lelkű figuráit. A tömeg