Irodalmi Szemle, 1995

1995/4 - Bertók László: A közepe ott van, ahol vagy

Hajdú István

A telefon berregése hasított az agyába, a hang kicsorbult kardéllel mért csapásként, ébresztette föl, lökött egyet a testén.

— Veszem már, veszem — mormogta, elindult a készülék felé, és a kagylót a füléhez emelte.

— Halló?

— Szia, én vagyok. Honnan telefonálsz?

— Az eló'bb még néztem, de azt hiszem, közben elszundítottam.

— Most valaki éppen szónokol, olyan süsü sapkában. Nem hallom, mert veled beszélek.

— Igen, tudok róla. Nincs itthon kamerám, csak fényképezőgépem. Esetleg azt... Van filmem is, ha kell.

— Nem félek, de mindenesetre az útlevelemet magamnál hordom. Akkor a színház előtt találkozunk húsz perc múlva. Azonnal indulok. Várj! Mekkora a tömeg odalent? Te, vannak rendőrök?

— Értem. Azt hiszem, ők sem tudják, mit csináljanak. Szerintem nem fognak beavatkozni, az események már annyira felgyorsultak, hogy ilyenkor legjobban teszik, ha kivárják, merre billen a mérleg. Képzeld, ma bejött a fiigyárba két rádiós. Rettenetesen agresszívek voltak, abból a fajtából, akiknek mindenki ellenség. A górék megijedtek, láttad volna azt a helyezkedést! Persze azonnal Fórumot alapítottak. A szokásos keverés, ügybuzgók, csak úgy tódultak. A vége az lett, hogy otthagytam őket.

— Aláírtam a nyilatkozatot, de ennek nincs jelentősége. Hisz tudod, mindenütt az orrod alá dugják. Nem telefontéma, majd elmondom.

— Jó, leteszem. Akkor húsz perc múlva találkozunk. Szia. Sietek.

Nyomban öltözködni kezdett, gondosan ügyelt a részletek összhangjára,

ez később, az utcán létfontosságú lehet. Először a a fényképezőgépet akasztotta a nyakába, és úgy vette rá a kabátot, hogy tökéletesen eltakarja, de bármelyik pillanatban azonnal használhassa. Olyan érzése támadt, mintha valami titkos dolgot művelne, és ettől egy pillanatra ostoba szorongás kerítette hatalmába. Jól ismerte ezt az érzést, éppen ezért akart mielőbb az utcán lenni, ahol elvegyülhet az arctalan tömegben.