Irodalmi Szemle, 1995

1995/4 - Bertók László: A közepe ott van, ahol vagy

Rovarok, férfiak és nők

A képernyőről hirtelen eltűnt a medúza, helyette pulóveres bemondó jelent meg, és ebben a szokatlan időpontban, úgy 17 óra körül, egy utcai tüntetés közvetítését konferálta be. A kamera először téli utcaképet mutatott: tovarobogó autókat, a boltok kivilágított kirakatát, lassító, majd megálló villamost, amely kipöcköli magából az utasokat, de főképp a vastag, meleg kabátokba burkolózó járókelőket kereste, akiket óriási mágnesként vonzott valami egyetlen irányba, a zúzmara pikkelyeivel borított térre. Feltűnt egy-egy arc, belemosolygott a lencsébe, úgy tett, mintha természetes lenne, hogy filmezik, de a kitágult pupilla sugárzása másmilyen volt. A koponyába ágyazott színes golyók nem a vacsorához szükséges kenyér vagy spagetti után kutattak, hanem azt a titokzatos folyamatot akarták látni, amely nagy erővel, de nesztelenül kavargott az utcán, és megváltoztatta a kora esti élet megszokott menetét. A kapkodó tekintetekben talán felbukkant egy-egy pillanatra a kegyetlenség is, akár az áldozatára váró, neszező gyilkoséban. A nagyváros hangyatársadalmának nyüzsgő figurái minden oldalról idemásztak, a hevenyészett hirtelenséggel összehordott bolyban rés keletkezett, recsegett a tartószerkezet, és azzal fenyegetett, hogy bármely pillanatban összeroppan, és maga alá temeti az ott rekedteket. Igyekezetük mégis valahogy olyan volt (egy lépés előre, kettő hátra), hogy egyikük se akart elsőnek odaérni. Összedörzsölték a tenyerüket, kilelehelték a tüdejükben átmelegedett levegőt, aprópénz után kotorásztak, hirtelen eszükbe jutott valami, és komótosan rágyújtottak, vagy szorosabbra gombolták a ruhájukat, és a testükben vibráló ritmusra topogtak. Felgyülemlett kételyük beszélgetésekben csapódott le, az utca testén kisebb-nagyobb emberfürtök nőttek, melyekből hadonászó végtagok ágaskodtak minden irányban.

Kelement mindez a legkevésbé sem érdekelte. Ügy viszolygott az utca arctalan tömegétől, hogy csak a képernyő tisztes távolságából engedte magához. Előkotort egy cigarettát, rágyújtott, majd felállt, az asztalhoz ment, fogta a hamutartót, és visszaülve előbbi helyére, maga mellé tette, és füstkarikákat fújt a készülék felé, olyan időtlen nyugalommal, akár egy maharadzsa. Néha a hamutartó belső falához veregette a füstölgő cigaretta pirosán izzó végét, és abba a hitbe próbálta ringatni magát, hogy nem gondol semmire. Furcsa dolog volt így ülni, mint egy állat a beton börtönében, és talán várni a legalkalmasabb pillanatot az ugrásra, amely elhozza a szárnyalás illúzióját. Valami még felvillant az agyában, a csikk a hamutaróban landolt, Kelemen szempillái megremegtek, és lassan álomba merült.