Irodalmi Szemle, 1995

1995/4 - Bertók László: A közepe ott van, ahol vagy

Rovarok, férfiak és nők

Kelemen benyomta a tévékészülék gombját, és várakozva leült a földre, onnan a legjobban látott. A képernyő bal alsó sarkában medúza próbálkozik sikertelenül kiúszni az öt követő kamera látószögéből. Az egymást váltó műsorok színes rétegekben rakódnak le Kelemenben, mígnem összemosódnak, a benyomások kifakulnak és szétmállanak, akár az öreg posztó a nyirkosságtól. A képernyő eseményeinek változását ugyanúgy megszokta, mint a város utcáit söprögető szelet, amely hol keletről, hol pedig nyugatról hozta magával az eszméket, gondolatokat, gondokat, örvénylett, beleszántott az emberek fülébe, mégis olyan volt, mint az úti célját soha el nem érő utas: maga volt a megtestesült nyugtalanság.

Kelemen akár süketnémának is tettethette volna magát, akár magába roskadó, bezárkózó remeteként is élhetett volna, akkor sem tudott volna megmenekülni a pásztázó reflektorok fényétől, a tomboló, üres, hideg fény nyaláboktól. Mindegy volt, hogy az ember magányába csomagolva ül-e a szobájában, vagy a nyüzsgéstől fásult utcán tülekedik, minden mindegy volt. Mindenütt megtalálták, mindenütt az orra alá dugták a számlákat, az izzadságtól nyirkos, üres, tenyereket. Ha valaki melléje szegődött, szólongatta és kérdezősködött, Kelemen hallgatott, mint egy némaságot fogadó szerzetes, szótlanságba sűrítette válaszait.

De legtöbbször egyedül kellett haladnia, nem látott embert, sehol senkit, csak az évszakok váltogatták egymást, csak az ég magasodott egyre megértőbb azúr arccal föléje, ám ez sem töltötte el megnyugvással, a nyugtalanság szele szüntelen ott süvített az agyában. A megálmodott, szorongatóan életszerű képek minden részletét megfigyelte és kipróbálta, a legártalmatlanabb simogatástól a dühtől szikrázó tébolyig. Düh? Talán csak a béna tehetetlenség kitörő szarkazmusa. Kívülről figyelte önmagát, ahogy nyugodt tekintetével visszanéz rá az otthagyott testből a szem, amely nem hajlandó kompromisszumra, ítélkezik.

ÜAJDU ISTVÁN