Irodalmi Szemle, 1995

1995/1 - Hajdú István: A szavak fogságában éltem

A szavak fogságában éltein

és növekedett, eltakarta előle a Belső Fényt (belső fényt), mint egy terebélyes mamutfenyő a fényre éhes aljnövényzettől. Képtelen volt lehunyni a szemét, mert a démonok azonnal a vetítővászonra írták, gyors ecsetvonásokkal, az izzó, égető feliratokat és a magányosan kóborló szavakat ezerszeres, tízezerszeres nagyításban; de ugyanakkor a múlt- és jövőbeli történések is előtolultak tapintható vagy képlékeny formában, mindegy, mert egyformán elviselhetetlenül fájtak.

Mert az ember hiába imádkozik, hiába gyalogol, eszeveszetten rohan az utcán, lehunyt szemmel fekszik a puha párnák között, makacsul lecövekel vagy történetesen almát hámoz, és közben mormolja a szöveget, nem történik semmi. Miért is történne?

A szavak elszállnak, mint a galambok, csak a lélek marad börtönében, és várja az örökkévalóság felszabadító seregeit. Magányosan bandukolhat a holdbéli tájon, felmászhat egy kopár domb legtetejére, lyukat fúrhat tekintetével az égboltba... Halkan, majd egyre hangosabban beszélni kezd: „Most egyedül vagyunk, és én beszélni fogok. Mindig tudtam, hogy eljön az idő, amikor szólnom kell hozzád. Lehet, hogy nem érted, amit mondok, lehet, hogy nem hallasz. Nem érdekel, én akkor is elmondom. Figyelsz? Hogyan szóljak hozzád? Szavakkal vagy atombombákkal? Ha lennének nálam, megnyomnám a gombot, és teleültetném a földet óriásgombákkal. Valahogy rosszul rendezted be a világot, ha látnálak, az arcodba köpnék. Legszívesebben kitépnék mindent a helyéről, és csak az óriási lyukak tanúsítanák, hogy valamikor régen volt itt valami. De én nem hoztam magammal ide semmit. Még követ sem látok a közelemben, amelyet feléd hajíthatnék. Itt csak fű nő, és amott egy magányos eperfa. Mielőtt elmennék innen, kitépem őket a helyükről. Miközben mások teszik a dolgukat, tévét néznek, kenyeret sütnek vagy az igazak álmát alusszák, addig én mondom a monológomat, akárcsak Hamlet. De egyszer majd nem ébrednek fel, és ennek én leszek az oka.

Itt élek, én és a többiek. Lleget láttam, unom. Amit megkóstoltam, mind egy szálig rohadt volt. Megöregedtem az örökös várakozásban. Nem akarok többet várni. Most azonnal... Most azonnal fogok egy óriási meszelőt, s felírom a csillagokra, hogy szart ér az egész. így. Egyszerűen. Tudom, kemény szavak, de nem tehetek mást. Eddig nem tudtam, mit kell tennem, most már tudom. Miért nem szólsz? Miért nem nyitod meg előttem a földet és küldesz a poklok poklába? Miért nem sújtasz le mennydörgő kezeddel? Ez neked semmiség! Tudom, tudom. Túl rég nem jártál ererfelé. 'Iul rég nem hallottuk hangodat. Kérlek, csinálj már végre valamit. Küldj özönvizet,