Irodalmi Szemle, 1995
1995/3 - Géczi János: Tölgyek könyve
Géczi János táplálkozásnak állítunk. A szelíden kuporgó gomba a megtestesült önellentmondás, ha az életben vagy bármi művészeti alkotásban találkozunk vele, csapdára számíthatunk. Léte és jelenvalósága azonban nemcsak tagad, hanem állít is. Például a Piroska és a farkasban az uzsonnával cipekedő leányka sok, nagy, fehér pöttyös, piros kalapú gombát csodál meg: ha másból nem, ebből tudja az olvasó, hogy a Nagymama öreg, sötét lomberdőben lakik. Mégpedig Európában, annak is a középső sávjában, s nem a mediterráneumban, s nem a havas-fenyves északi szegélyen. A nagymamának zúgó tölgyerdő közepén kell élnie, esetleg papírfecnisen hámló nyírfákkal elegy tölgyesben. (De hogy miért éppen ott, valamint miért éppen oda kell küldeni az Édesanyának Piroskát, ez most maradjon a mesepszichológusok kajánédes, erotomán titka.) Ez a gomba gyökérkapcsolt, tölgyek s nyírek nélkül a gombafonalai sem fejlődnének ki a légy ölő galócának, nemhogy termőtestet nevelne, hiszen e fák nélkül életképtelen. A történet azért is tölgyesben játszódik — mert ott ragadozik a farkas, máshol nem él meg, még akkor sem, ha Piroskákat nyelhet le egészben. Láthatjuk, mi mindent közölhet egy gomba. (Egyébként pedig a farkasok az utóbbi évszázadban átköltöztek az állatkertekbe, a tölgyesek — a többi zárótársulással együtt — bekerített, féltett bioszféra-rezervátumokká lettek. Ez annak az oka, ha manapság egy önmagát írónak mondó emberi lény azt állítja, hogy a hőse, mondjuk, egy erdőben andalog, akkor azt a fák között teszi. Nem tölgyek, bükkök, juharok, platánok, szilek, nyírek, kőrisek, égerek, hanem fák között. Sze- rintem fák között csak futni lehet, akkor nem látja az író elé tolakodott hős, hogy milyen növényfajok egyedei között mozog. A versekből is kihaltak a növények és az állatok, igaz, azokban több az általánosító szándék s a hímzett vadvirág.) Egy-két szerző egy-két munkáját kivéve nem találkoztam olyan kortársi művel, amelyben az apró megfigyelések nemcsak a novellaanyag történetalakulására hatnak, hanem nekem, az olvasónak, a történet felett árnyként lebegő, egyébként akár valószerűtlen eseményeket is hitelesítik. Mert ha az író leírja: egy hullt mogyorókupacs haránt van felnyitva, biztos lehetek abban, azt pocok rágta meg, s a levegőben mozdulatlanul függő rovar csak a zengőlégy lehet — még akkor is, ha azt maga az író sem tudja. A szenvedélyes, vadromantikus természetleírásokat nem sírom vissza. Azoknak nem én vagyok az olvasójuk. Azok legalább olyan hazugok, mint a fák alatt andalgó főhőst megíró pályatárs munkái, vagy olyan álnokok,
