Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - Hajdú István: A szavak fogságában éltem
Hajdú István elöregedett oroszlánt. Élt a földön esőben, napsütésben, mintha csak ez volna a kötelessége; karmait a rücskös lak kérgébe mélyesztette, betonlapokon kapaszkodott az elérhetetlen ég felé, recsegő vázú ágyakban fetrengett meleg, arctalan testek ízét érezte a szájában, homlokáról verejtékcseppek gurultak ívelt szemöldökére, onnan csípősen a szemébe, hogy begyulladjon a recehártyája. Járt-kelt, fehér botjával kopogtatta maga előtt az utat, mint egy világtalan, koszos szerencsétlen. Vizet, kenyeret kért és odébbállt. Olyan volt ez, mintha sohasem akarna ki virradni. Mintha örökös sötétség és csönd ereszkedett volna a földre... Mintha az éltető sugarak soha többé nem akarnák megérinteni a fák súlyos, nedvdús leveleit, a föld mély ráncait. A sötétség kiűzhetetlenül megtelepedett a táj minden zugában, behömpölygött a kitárt ablakokon és rákúszott a tengerek lágy hullámaira. Csak egyetlen törvény uralkodott az agyakban, villogott a szemek előtt a túlélés törvénye. A fel-felgyúló fényecskék is csak arra voltak jók, hogy még jobban fokozzák félelmüket áthatolhatatlan sötétségben. Még az órák is abbahagyták az idegesítő ketyegést. Úgy fájt minden mozdulat, mint a purgatórium előtt. Nincsenek e világi remények, ami volt, azt rég beborította a sűrű iszap. Az élet, mondták, csak átmenet, egy köztes állapot a Felső Világ örökkévalósága felé. Csakhogy az emberiséget még az elején úgy megi jesztették, hogy ezt soha nem lesz képes kiheverni. Vagy amikor a fehér bot karddá változik. Szurkál, üt-vág, metél és förtelmes sebeket ejt a védtelen testeken. Gyilkol, tudatosan precíz munkát végez: mélyen átdöfi a szívkamrát, vagy ügyesen behatol a koponyába, és utat tör magának a szürke agyvelőben. Mi a célja ennek a kegyetlen vagdalkozásnak? Milyen nehéz elhinni, hogy azÉlő Hmber, aki az előbb még itt volt, járkált és beszélt, egyszerre csak nincs, kifulladt a hangja, többé nem moccan. Megcsíped az arcát, azt hiszed, csalás az egész, és a löttyedt bőrön megjelennek a mindent eláruló hullafoltok. Az utolsó kenetet! A legelviselhetetlenebb, amikor ott fekszik kiterítve, gyalázatosan megcsonkítva. A homlokán összevarrt seb éktelenkedik, itt folyt ki az agyvelő. írni és írni, úgy, mintha maga a tollforgató lenne a gyilkos. A szavak a gyilkosok. A szavak az örökös hóhérok. A szavakat ki se kell mondani, le sem kell írni, mert tudja, hogy minden szóban önmaga is benne van: szék, tinta, szőnyeg, öngyújtó. És ugyanakkor benne van a mindenségben: a száguldó fellegekben, a víz sima tükrében, a fekete aszfaltban, a pislákoló csillagokban, mindenütt ott van saját arca, mint egy óriási tükörben; ragyog
