Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - Hajdú István: A szavak fogságában éltem
a szeme, és zöldjében valami kitörölhetetlen keserűséget látni, amelyet meggyötört lelke sugároz a világra. Szünet nélkül írni és beszélni, megsemmisítve minden vonatkoztatási pontot, felrúgva a szabályok agyontitkolt rendjét. Átnézni mindenen oda, ahol az ismeretlen dübörög, hihetetlen erővel vonzva magához az Akarót, akinek ez az utolsó lehetősége, aki saját tapasztalataira hivatkozva immár tanúságot tesz, hogy az a Más létezik, csak... Csakhogy onnan már nincs visszaút, minden utat feltörtek a légkalapácsok angyalai, minden hidat leromboltak a vizek Prométheuszai, és a levegőt ismeretlenek uralják. De mégis, csak egyetlen lehetőséget a visszatérésre! Fehér bottal vagy karddal, mindegy. Egyetlen aprócska, leheletfinom fuvallat erejéig a végtelen mezők fűszálai között. Egyetlen óriási dörrenés erejéig, amely betöri az ismerős hálószobák ablakait, összezúzza a használati tárgyakat, mint egy figyelmeztető jel a Másik Világból. Megjelenni lepke, madár, patkány, kutya képében, és felülni az ablakpárkányra, besompolyogni a félig nyitva hagyott ajtón, majd befeküdni az e világi legkedvesebb fotelunkba. Ne csodálkozzatok hát! Simogassátok meg a varangyokat, öleljetek a kebletekre minden kígyót, álmatlan éjszakáitokon beszélgessetek a denevérekkel, engedjétek házatokba a vihart. A telihold a kozmikus mágia jele, hát figyeljétek rücskös arcát. Minden barázdájának a testetekben is ott a nyoma. Az ablakok alatt bömbölő autók, a járdán nem akart gyerekek cikáznak, de a kép torz, csupán tükörképe a valóságnak. Nem, nem is, valóság nem létezik, csak az árnyékát látni. Egy soklábú tarantuláét, egy végtelenített kéményét, bevetítve az aszfaltozott tetejű házak árnyékába. A fogak nyoma a mindennap csúful hajszolt táplálékon, ujjlenyomat a fényezett szaxofon ragyogó felületén, spermafoltok az ágyak gyűrött lepedőin, illatosított ürülékszag a végtelen folyosókon, vérfoltok a szőnyegen, brutálisan kényszerítő mondatok áradata a hiénahangszórókból, tartózkodó mosolyok az ivásra emelt poharak fölött, csattogó állkapocsdarálók, fatökű, érzéketlen kanok hajtóvadászala az összezsugorodott golyóbison. Ha visszajövök, tűzzel-vassal! íme, itt a szép világ. Mindenki arra törekszik, hogy valahogy elfoglalja helyét ebben a démoni gépezetben. Úgy látszik, valóban létezik valamilyen pokoli erő, amely ezt a csalfa zsibvásárt irányítja. A viszonylagosság olyan mértékű, hogy fejtetőre állít mindent. A számokkal megadott koordinátákat, információkat ki kell lesni és a lehető legrövidebb időn belül megfejteni, szüntelenül rettegve attól, milyen mértékű kárt okoz a végeredmény. Az A szavak fogságában éltem
