Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - KRÓNIKA
krónika Bethlen Gábor-díjak. A magyarországi Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma az idén is odaítélte díjait. A kilencedik alkalom jutalmazottjai: Gazda József erdélyi író és néprajzkutató, Kató Béla sepsiillyefalvi (erdélyi) református lelkész, Koncsol László szlovákiai magyar író és a Norvégiában élő költő-műfordító, Sulyok Vince. A díjakat ez év november 2-án este adták át az Országos Széchenyi Könyvtárban a szintén kilencedik alkalommal osztott Márton Áron-emlékéremmel s a negyedszer átnyújtott Tamási Áron- díjakkal együtt. A Tamási Áron-díjat Marosi Ildikó erdélyi irodalomtörténész, a Márton Áronemlékérmet Jeleníts István piarista tartományfőnök, városunk, Királyhelmee polgársága, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete, az amerikai Magyar Öreg-diák Szövetség Bessenyei György Köre és (in memoriam) dr. Levendel László fő-orvos kapta. Á Bethlen Gábor Alapítvány olyan személyiségeket és közösségeket díjaz, akik és amelyek életművükkel s mun-kájukkal az összmagyarság és Közép-Európa népeinek együttélését és megbékélését, a vallásszabadságot s a felekezeti türelmet szolgálják. Koncsol László alább közölt szövege a díjátadási ünnepségre készült, de nem került felolvasásra. Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim, egy ilyen kitüntető díj váratlan súlya alatt az ember lázas önvizsgálatba fog, s minekutána mindent mérlegre dobott, jó lelkiismerettel csak annyit mor-molhat maga elé, hogy amit kap, az vissza és előre inkább csak hajdani terveiért és kicövekelt irányaiért illeti meg. Ha tudniillik visszanéz, elhagyott pályaívén, keserű torzókat lát: csak álomképük gyönyörködtette szellemi jószolgálatokkal kecsegtetvén magát s a beavatott keveseket, ha pedig előre tekint, szemét különböző terveken s a plánumai szerint zajló építkezések tömkelegén nyűheti, de kérdés, nem hág-e ezek nyakára is valami középeurópai vagy balkáni balság-feneség, netán mindnyájunk végzete, az irgalmas, pihentető halál. Torzói azonban örökre torzók maradnak, s még csak nem is szépek, mint nagy mesterek szoborcsonkjai, se nem hasznosak, mint egy-egy félbehagyott ház pincéje, amelyben legalább laska- vagy harmatgombái termeszthetünk, szellemi tervei pedig Isten szüntelen éltető akarata nélkül sohasem valósul hat-nának meg. Mert mit kezdjen a világ egy kibicsaklott tanári pályával, egy hűtlen irodalmi lapszerkesztővel, mi haszna egy fölhagyott szlovák—magyar nagyszótárnak, öt-hat fontos, elkezdett, de fél bemaradt műfordításnak, egy hamvába holt kisebbségi irodalomtörténetnek, egy elakadt kritikusi középtávfutásnak, egy be sült esszéírói magkezdeménynek Bachról, görögökről, oroszokról, magyarokról, képekről és szobrokról, egy harmadrészben kész s immár alighanem örökre csonkán maradt verstannak’’ Mind csupa torzó ez, ami elsősorban nem is a fölsorolt terveket évtizedekig szövögető és belőlük sorra-rendre kikopott, többszörös nagyapává ért irodalmi férfiú hiúságának fáj, hanem azt rajzolja ki, ami a felvidéki magyar szellemi életben percről percre kínzón hiányzik: tanárok kellenének, szlovák— magyar és magyar—szlovák nagyszótár, valamint saját belső irodalomtörténet kellene a meglevő, egyébként kiváló és bennünket örök hálára kötelező Görömbei András-féle szintézis mellé, sok nem-protokolláris műfordítás és szüntelen folyó kritikai munkálkodás kellene, sőt székre és verstanokra is szükség volna. Életem első ötven esztendeje a készület, majd a szol gálát jegyében illant el, s nem rajtam állt, hogy magam elé tűzött feladataimat nem teljesítettem. A hetvenesnyolcvanas évek csehszlovák politikája ismét a felvidéki magyarság fölmor- zsohísára tört, intézményeket nem adott, csak el vett, a magánkezdeményeket nem tűrhette, félt tőlük, mint ördög a
