Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - ÁRGUS - SZEBERÉNYI ZOLTÁN: Egy korszak irodalmi öröksége
árgus telezett műfaji ihletője, Pomogáts Béla Az újabb magyar irodalom története 1945—1981 című műve, amellyel az Üzenet számos vonatkozásban, főként szemléletében, szerkezeti felépítésében, az anyagelosztás szempontjaiban rokonságot mutat. Az Üzenethez hasonló léptékű munkáknál — különösen megbízható tudományos források, főként személyi és műfajtörténeti monográfiák, háttértanulmányok hiányában — szinte lehetetlen kiküszöbölni a kisebb-nagyobb egyenetlenségeket, aránytalanságokat, hangsúlyeltolódásokat, a kellően alá nem támasztott, szubjektív értékítéleteket, a jellemzés-értékelés retorikájának bizonyos fokú monotóniáját, sztereotípiáját stb. Fonod sem kerülhette ki a műfaj csapdáit, könyvének vannak kifogásolható, vitatható pontjai. A kisebb-nagyobb fogyatékosságok felsorolása helyett néhány elvi-módszertani körülményre szeretnénk a szerző figyelmét felhívni, melyek az esetleges újabb kiadás alkalmából megfontolhatok lehetnek. A kézikönyv műfaj sikerének, használhatóságának egyik legdöntőbb feltétele a belső arányok kialakítása, reális értékrendhez igazítása. Ezen a téren nem eléggé következetes az Üzenet szerzője. Módszerére jellemző, hogy két műfaj pólusa között mozogva jellemzi, értékeli az egyes alkotókat. A jelentősebbnek tartott (terjedelmesebb forrásanyagú) írókról hosszabb-rövidebb portrékban, a kevésbé jelentős (visszhangtalan) alkotókról lakonikusan, lexikoncikkszerűen tájékoztat. Kevés kivétellel a jelentősebb alkotókról szóló portrék sikerültek jobban (pl. a Forbáthról, Győryről, Darkóról, Tamás Mihályról szólók). A középszer bemutatásába már gyakrabban csúsztak hibák, egyenetlenségek, s ez leginkább a leíró módszer túlsúlyának, a tartalomra koncentrálásnak a következménye. A leíró, nem elemző-értékelő funkciójú műfelsorolások, tartalomismertetések révén egyes esetekben a jelentéktelen vagy középszerű, de termékeny toliforgatók a megérdemeltnél lényegesen nagyobb teret kapnak a könyvben (pl. Rácz Pál, Sziklay Ferenc és mások). Az Üzenetben felhalmozott hatalmas irodalomtörténeti anyagnak a rendszerezése, tagolása a legvitathatóbb. A könyv egyik alapvető módszertani tévedésének tartjuk az alkotói portrék műnemek szerinti csoportosítását. Ez a napjainkban már avulófélben levő eljárás számos fogyatékosság és zavaró körülmény forrása lehet. A műfajcsoportok elszigetelt vizsgálata nemcsak arányeltolódásokhoz vezet, hanem jelentősen elhomályosítja az irodalom történetének folyamatjellegét, mozgásának összefonódó tendenciáit, jelenségeinek-történései- nek csatlakozó pontjait is. Mozaikszerűvé, kevésbé áttekinthetővé teszi az egyébként egységes, összefüggő képet. A mozaikjelleg különösen a gazdagabb életművek értékelése során zavaró, hiszen a jelentősebb, többműfajú alkotókat a szerző kénytelen lírikusként, prózaíróként, esetleg dráma- és esszéimként is külön-külön jellemezni. A következetlenség ezen a téren a legszembeötlőbb. Míg pl. Palotai Boris költőként és prózaíróként is kap egy-egy bekezdést, Márai csak prózaíróként szerepel a könyvben, holott, ha életművéhez viszonyítva nem is, a korabeli lírához mérten költőként is figyelmet érdemelt volna. A mozaikszerűség a kisebb jelentőségű alkotók, az „aprószentek” regisztrálásában is zavart okoz. A sok név, életrajzi adalék felsorolása helyenként száraz, fárasztó olvasmánnyá teszi az egyébként könnyed, kulturált stílusban megírt könyvet. A tengernyi adat, cím láttán sok olvasóban felmerülhet a kérdés: a kevesebb nem lett volna-e több ebben az esetben is? Egyrészt az impozáns részletesség, az átfogó képre törekvés mellett is maradtak ki jelentős alkotók. Talán Rudnói Teréz hiánya a legfeltűnőbb, aki
