Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - ÁRGUS - E. FEHÉR PÁL: A titkos főmű
árgus a kor regényirodalmának egyik legtöbbet ígérő alakja volt. Másrészt vajon Kelem- béri Sándor, Kersék János, Klimits Lajos, Madame Sans Gene és még sok hozzájuk hasonló szerző nélkül valóban szegényebb lett volna a korszak irodalmi öröksége? Egy szigorúbb szelekciót alkalmazó, csupán a valóban jelentős, a kor irodalmi és kulturális színvonalát meghatározó, a fejlődési folyamat alakításába aktívan belekapcsolódó, átmenthető és felfrissíthető értékeket felmutató alkotókra koncentrálva több hely maradt volna az egyes életművek differenciáltabb, árnyaltabb bemutatására, valamint az egyetemes irodalomtörténeti folyamatba való beágyazására, illetve a részletesebb értékelésre, a besorolásra és jellemzésre. Sorolhatók lennének még különböző rendű és rangú észrevételek, fogyatékosságok. Olyanok pl., hogy Vozári Dezső portréja túlságosan terjengős, Márai Sándoré pedig éppen fordítva: a kelleténél vázlatosabb, s van egy alapvető fogyatékossága: nem tükrözi a legújabb szakirodalom eredményeit. Szvatkó Pál, Vass László, Sebesi Ernő mélyebb, részletezőbb elemzést érdemelt volna, Bányai Munels Pál, Dömötör Teréz, Szuchich Mária, Ilku Pál értékelésében pedig nem az esztétikai érték, hanem kissé még a régi szellem munkál stb. Ezek a megjegyzések azonban egy újabb kiadás előkészületében nyernék el jelentőségüket. Fónod úttörő vállalkozása ebben a formájában is elérte az Előszóban kitűzött célját: egy jobbára ismeretlen terep felfedezésére, közös tapasztalatszerzésre, együtt-tanulásra invitálja a legszélesebb körű olvasóközönséget. A szerző korántsem vindikálja magának az utolsó szó, a tévedhetetlenség jogát, nem is az irodalomtörténeti mérleg precíz megvonása volt az elsődleges célja, művét kísérletnek szánta, hogy vitalehetőséget kínáljon a szakmai közvélemény számára irodalmi örökségünk kérdéseinek és hagyományértékének további tisztázásához, s így alapot szolgáltasson egy újabb, immár nem kísérleti jellegű irodalomtörténeti szintézis megteremtéséhez. (Akadémiai Kiadó, Budapest 1993) E. FEHÉR PÁL A titkos főmű Karinthy Ferenc: Napló Életében Karinthy Ferenc kétségtelenül a magyar szellemi élet egyik legszínesebb egyénisége volt. Családi környezete, amelyről egyik legbájosabb könyve, az Irodalmi történetek szól; bohém életmódja; utazásai; nyelvészeti szaktudása (amelyet az is bizonyít, hogy az olasz jövevényszavakról szóló doktori disszertációja máig kötelező olvasmány az egyetemeken, nem szólva pompás nyelvművelő tárcáiról); sokműfajúsága (talán csak verset nem írt, de riportot és tanulmányt, novellát és regényt, filmforgatókönyvet és drámát viszont sokat) — mindezen erénye predesztinálták erre a szerepre. Ő volt az, aki mindig (akár még a Rákosi-időkben is) ott volt, ahol valami történt. Támogatta Révai Józsefet az emlékezetes Felelet-vitában, aminek a pesti pletykák szerint a Karinthy édesanyja és Déry Tibor közötti évekig tartó botrányos viszony lehetett az indítéka. Ezer év című riportja a Nagy Imre-féle program egyik leghatásosabb támogatása volt Szót értett Aczél Györggyel is, ugyanakkor epés kulcsregényeket írt a káderek úgynevezett édes életéről. Bejárta az egész világot: Párizsban felkereste a nagybátyját, és a lányát is oda adta férjhez, otthonosan mozgott az Egyesült Államokban. Epepe című abszurd regényét kétségtelenül Franz Kafka és Déry Tibor ihlették, de az alapötlet a nevezetes moszkvai Ukrajna Szálló képtelen, lépcsőház nélküli rendszeréből adódott. Azok az emberek, akiknek nem volt személyes ismerősük, vagy az iroda
