Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - GION NÁNDOR: Jegyzetek
Jegyzetek mit Krúdy Gyulától, tudja, hogy ki volt, és miket írt, számomra azonban a Vajdaságban vagy 35 évvel ezelőtt meglepetést hallott. E sorozat legelején említettem már, hogy végzett, de tehetségtelen géplakatosként léptem át az újvidéki bölcsészeti kar küszöbét. Leendő évfolyamtársaim gimnáziumot vagy tanítóképzőt végeztek, őket simán felvették az egyetemre, nekem azonban felvételi vizsgát kellett tennem. Egy szigorú, de jóindulatú tanárnő faggatott, én meglepő könnyedséggel válaszolgattam, jól indult tehát a fölvételizés, de akkor a tanárnő úgy mellékesen megkérdezte tőlem, hogy melyik irodalomtörténészt kedvelem leginkább. Egyiket sem kedveltem, mert semmit sem olvastam tőlük, jószerivel nem is hallottam róluk. A különféle vasdarabok reszelése és esztergályozá- sa közötti szünetekben rengeteget olvastam ugyan, de kizárólag szépirodalmat, azért is tudtam a sorsdöntő faggatáson folyékonyan beszélni írókról és irodalomról, de addig nem gondoltam arra, hogy irodalomtörténetet is kellene tanulmányoznom. A vizsgáztatómat ez megdöbbentette, éreztem, hogy baj van, ezért azt mondtam, hogy valamikor átolvastam én egy szép nagy könyvet, amelynek az volt a címe, hogy Magyarország Vereczkétől napjainkig, és hogy abban a szép könyvben írókról is szó volt. Ezzel kis híján lebuktam. A könyv címe gyanúsan hangzott: Magyarország is, meg Vereczke is. A tanárnő szerencsére nyelvész volt, az irodalom csak mellékesen érdekelte, áttért hát a nyelvtanra, ami viszont engem nem érdekelt, igen tájékozatlan voltam ezen a téren, ha jobban meggondolom, csak azt tudtam megbízható pontossággal a bonyolultabb feladatok közül, hogy mi a névszói-igei állítmány. És éppen ilyen példamondatot kértek tőlem. Kivágtam: Én tanár leszek. Azt kellett volna mondanom: Én író leszek, de azt akkor még nem mertem hangosan kimondani. így is telitalálat volt, többször körbejártuk a mondatot, miszerint „én tanár leszek”, megkerestük benne a névszói-igei állítmányt, és ezzel felvettek az egyetemre. Áldottam a névszói-igei állítmányt, de első dolgom az volt, hogy nagy gyorsasággal elkezdtem olvasni az irodalomtörténészeket. Természetesen Szerb Antallal kezdtem, és kellemes meglepetéssel tapasztaltam, hogy a Magyar Irodalomtörténet igen élvezetes olvasmány. Néhány fejezetét többször átolvastam. Egy fél mondatnál hirtelen megálltam. Szerb Antal azt írta Krúdy Gyuláról: „pénzt akart keresni, és ehelyett remekműveket írt”. Keményen aláhúztam ezt a félmondatot, és hosszasan elméláztam felette. Titokban és a távlatokban erre készültem én is, persze némi módosítással. Sok pénzt szerettem volna keresni remekművek megírásával. (Zárójelben mindjárt megjegyzem írásaim minősítése nélkül, hogy ez idáig irodalommal még sok pénzt nem sikerült keresnem.) Krúdy Gyula műveit mindenesetre a legsürgősebben végigolvastam, és rájöttem, hogy időnként az irodalomtörténészeknek is igazuk van. Eközben a magam hasznára elég sok nagyon lényeges szépírói vonal- vezetést is megtanultam Krúdytól, mondjuk az elérzékenyülés, vagy ha úgy tetszik, az érzelmesség irodalmi határairól, a gyorsan leírt mondatok szépségéről vagy éppen a ködös mélabú keménységéről. Az elmúlt évtizedekben sokfelé utaztam a világban, nem szeretek cipekedni, csak a legszükségesebb holmikat vittem magammal, a könyvek nehezek, legtöbbször csak egy vékony Krúdy-kötetet csomagoltam be, ezt olvasgattam különböző földrészeken, és egészen jól eltöltöttem az időmet.
