Irodalmi Szemle, 1994
1994/11 - GYŐRY ATTILA: Tánc az esőben
Győry Attila mélyből — Kenyában vagyunk (ahogy egy helybéli elnevezte a városrészt). Nem győzöm habzsolni Londont. Kíméletlenül nagyváros. Ha a mi fajtánk néha útra kel, a hotel, a luxusszálló oly távol esik tőle, mint Makó Kenyától. Nekünk is drága a legolcsóbb londoni szálló is. Szálló helyett inkább egy londoni úr családi házában vendégeskedünk. Igaz, hogy a londoni úrnak éppen halaszthatatlan teendői akadtak valahol a Föld másik oldalán, s mi tulajdonképpen a gyermekvigyázójának a vendégei vagyunk, olyan „a macska elment, cincoghatnak az egerek” alapon,de ez mit sem változtat a lényegen, hogy egy teljes londoni nagy házat vehetünk a birtokunkba. Szívdöglesztő még a környéke is. Klasszikus angol lakónegyed. Angol. Ebben a jelzőben benne van minden. Szegény az, ki nem látott még ilyet. Az utcák szélén parányi autócsodák parkolnak, na ja, ez egy jobb vidék, amolyan szakmunkások lakóházai ezek... A mi házunk is tipikus angol ház, pontosan úgy néz ki, mint a filmekben. Vörös téglák, fehér ablakrámák, zöld, kövér pázsit, emelet, keskeny lépcsők, tiszta szobák, hipermodern fürdőszoba, toalett és persze lélegzetelállító fehérségű konyha. Benne minden, mi szem-szájnak, na meg a bejárónőnek ingere. Az angol háziasszony ugyanis állítólag — tojik a konyha művészetére. De hát mért is ne tojna! Annyi a bevándorló, a keletről jött gyermekvigyázó, hogy igazán nem érdemes bajlódni még a konyhával is. Élvezzük hát az életet, mondja Elvira, a Szerdahelyről szalajtott gyermekvigyázó, a ház ideiglenes gazdája, rohanjuk meg a hűtőszekrényt. S ez az első ötlete, ami engem is feldob. Valami angolosat, angolosat, skandálom, könyörgöm, s Elvira csak összevigyorint a Kedvessel, és kórusban mondják: — Akkor „fish and chips”! Röhögnek. Krumpli fagyasztott hallal. Nem igaz! Ez a nemzeti zaba. Ahogy a magyarok orrba-szájba tömik a gulyást, a szlovákok a sztrapacskát, ők a hallal és a krumplival teszik ugyanazt. Kész gasztronómiai csoda ez a mizujs, de hát mindig ugyanazt? Túl sablonos, túl koncentrált, túl egészséges, túl köznapi. Ezt a fajta ételt csak nyelni és nyelni lehet. Ez az étel egyszerűen nem bírja, ha zabálják, ha túrják, vagy ha falják. Túlontúl is angolos, ilyet nem lehet elképzelni sem! Hol vagy, nyolcadik Henrik? Hol vannak a tölgyfa asztalok, rézkupák, fúrjek, agarak, vadak, nyu- lak, borok és nagyétkű urak? Hol vannak a szolgák nehéz tálcáikkal, és hol vannak a bárdok, lantosok, udvaroncok hadai? Jó ez a krumpli hallal, tényleg. Szól a harang a kertkapu fölött. Látogatók. Valami britek jöttek egy kis löncsre. Gyors terepszemle után beszállnak a nemzeti nyeldeklésbe, így hát egyszerre kapkodunk, manőverezünk a tálcák környékén. Jöhet a sör. Fogyasztunk, ismerkedünk, és nini! Nem is angolok a drágáim, hanem — amint kiderül — az egyiket skót, a másikat meg ír bölcsőben ringatta az édesanyja. Körbecsodálom őket, még skótot és írt sem láttam élőben. Semmi szoknya, semmi duda — kiábrándító így egy skóttal találkozni, habár ami azt illeti, én sem puhítottam még nyereg alatt húst... Az ír pasi meg ráadásul se nem vörös, se nem szeplős, és nem is tagja az IRA-nak. Tojnak ezek a skót meg az ír világra. Az ír muki invitál, menjek vele Indiába. Hát persze! Hogy' állítólag vidám arrafelé az élet, tud olyan helyeket, ahol napi két dollárért is elvegetálhat az ember. Mosolygok, tetszik a csákó, biztosan fölül a röpcsire, úgy
