Irodalmi Szemle, 1994
1994/11 - GYŐRY ATTILA: Tánc az esőben
Tánc az esőben gondolja. Az angoloknak ez nem akadály. Hülyeség, néz rám sajnálkozva, és érzem, belepirulok. Stoppal akar menni a pihentje! Leveszem szemem a ritka látványról, mert a skót is kedveskedik. Hogy menjünk szerencsét próbálni a hideglelte, sziklás, lankás skót felvidékre, az északi földekre, méghozzá birkákat nyírni! Elkerekedik a szemem, ezek itt bolondok, derülök, és igen, kezdek bepörögni! Ezek szemmel láthatóan élvezik a világot. Nem, nem — sajnálkozom —, engem otthon várnak, nem úgy van az, hogy képzelik? Ilyen nincs. Oké, oké, bólogatnak kortyoljuk a sört, az egyik lator kotorászni kezd a zsebében, és majd kiesik a szemem a helyéből. Jófajta marihuánát sodor a srác, indiai, jegyzi meg, imádja Indiát, orientalistának készül, most harmadéves egyetemista, csak pénzzavarban van, megszakította a tanulmányait. Ez a skót ilyen. A szülők? Tizenhat évesen kirúgták otthonról, úgy jött fel Londonba csövezni, meséli, mint egy kutya. Egymagában küzdötte fel magát idáig. Idáig. Van egy mikrobusza, ami nálunk a Škoda 1203-ra hasonlítana. Ebben él, virul, tanul meg miegymás, s megy birkát nyírni, amit állítólag nagyon jól megfizetnek. A pénzét befekteti, szeptembertől tovább tanul, de hogy addig is fillérekből éljen meg, muszáj kiruccannia Indiába, mese nincs. Afrika nagyon drága, keletnek pedig India a kelet. Na de izé, bökdös nem éppen skót takarékoskodással, menjünk már már ki! Szépen ég a joint, nagyon jó fű, morfondírozok kábán, összefüggéstelenül, közben bambán egymást vizslatjuk. Jókat kuncogunk, nézzük a csillagokat, az utcát, a parkoló autókat, egykedvűen ázunk, az ír fickó talán Indiára, a skót a birkákra, én meg erre az egész hajcihőre gondolok. Jó kis fogadtatás. De az édes illat lassan elszáll, elfogy a joint is, kótyagosan, valami fontosat megtudva araszolunk befelé a „dining room”-ba. A tévében Johnny Rottent emlegetik, hogy könyvet írt önmagáról. Az ipse szmokingban parádézik, mutatják a könyvét is, villannak a vakuk, kamerák, riporterek, ringyók, hímek, buzik, sznobok, tőkések, színészkurvák, tévések vigyorognak a kamerába — jó ez a marihuána, csak az égiek mondhatnák meg, hogy ki az a hülye, aki illegalitásba nyomorítja. Kikapcsolok. Ruhástul, bakancsostul dőlök a fűtőtestnek, neki a szögletének, hadd fájjon. Fáj, jegyzem meg áporodott letargiával, indiai belenyugvással, de tulajdonképpen semmi sem érdekel. Sokat éltem. * * * Egek, be szépeket álmondtam! Összehordtam sejkeket, maharadzsákat, jógikat, hippiket, birkákat, skótokat, punkokat — valahonnan még Johnny Rottent is előteremtettem, kidülledt szemével, kócos hajával szmokingban pózolt nekem a BBC adásában. Csípás szemem nyikorogva próbál ellenállni a hideg víznek, s a Signál fogkrémet — örömömre szolgál — először működtetem úgy, ahogy az a reklámklippekben meg van írva: egy igazi angol fürdőszobában. Meg kell a szívnek szakadni! A konyhában nagy a meló. Egy masina például vagonszámra ontja a toastot, ami engem félelmetesen emlékeztet a pirítósunkra. Vékonyka kenyérszeletecskék dzsemmel, sonkával és hozzá való reggeli itókával — kávéval! Tejeskávéval. Vala
