Irodalmi Szemle, 1994
1994/11 - GYŐRY ATTILA: Tánc az esőben
Tánc az esőben tűk hát a célt, valami meghalt bennem, elpusztult egy vágy, a saját vágyam, része lettem megint a képzeletemnek, egy telhetetlen manővertől hajtva megint kiirtottam magamból valamit, de — becsületemre legyen mondva — megszültem a látványt! Előttem London! Hosszú tornyokat, hórihorgas, füstös kéményeket látok, hamisítatlanokat; ahogy a nagy könyvekben meg vagyon írva, úgy üdvözölnek. London egyébként is ilyen. Rögtön tudom, lehetnék koldus, püspök vagy király, London megmaradna számomra sildes sapkás, bakancsos, nyomorával, pompájával, kalandjaival kérkedő ut- cakölyöknek. LONDON. így, csupa nagybetűvel. ízlelem a szót, vajon mitől London London?? íze, zamata van a városnak, bárhogy is vesszük. Ahogy Párizs a bohémeké, a pezsgőé, a szerelemé, úgy London a morózus, keménykalapos uraké, a tartózkodó, esernyős hölgyeké, a vizes utcáké, a nyirkos nyaraké és a szeszélyes időjárásé. London más. Külön cég. Független ifiúr. Bányász. Keménykötésű, tudatos szakszervezeti munkás. A fogadtatás is ilyen jellegű. Gyors, impulzív és gyárias! A franc tudná csak megmondani, hogy mért költőm ezt a dolgos, melós romantikát ide? Vagy most tényleg így látom a dolgokat, vagy pedig megint Dickenst halluciná- lom ide... A forgalom egyhangú, zsibbatag, a házak ólomszerűen nehezek és makulátlan ólomszürkék. Érdekes: még alig-alig érzem a város lüktetését, de már a fülembe turbékolnak az „unalom” kódszavai: szürke, ólomszerű, ködös, munkás... Kiábrándító. Útkereszteződés. Egy külváros külvárosában vagyunk. Négerek, arabok, kínaiak, fehérek -— londoniak sietnek ismeretlen célok felé a napsugaras esőzuhéban. Szivárvány. Londoni helyzetkép. Süt a nap és esik az eső. Köröskörül megareklámok rikítanak. Várjuk a pirosat, nekidüllesztem a homlokom az ablaküvegnek, falom az utca képét. Egy sarok mögül — nem igaz! — előjön egy angol fakabát is, egy valódi boby vagy mi. Tüntetően elfordítja a fejét, mert a szélvédőnél gyerkőcök maszatol- ják a kilátást. Gyűjtik a zsozsót, a font fillérjét, a pit, a pennyket vagy mi a csodákat. A jelzőtábla élvez: először sárgára vált az ábrázata, aztán sárgáról zöldbe megy át. Kérdezés nélkül rugaszkodunk neki az utcának, a buszpilóta tojik a suhancok fejére. Érdeklődésem megáll a növésben. Kinek adjak most igazat? A buszpilóta kaján- sága is imponál, mert kikérte a kölköket, hogy az eszüket játsszák? A suhancok pedig megint más oldalról kedvesek nekem. Nem is olyan régen én is hasonló módszerekkel kapartam ki a gesztenyémet Európa nagyobb városainak égő tüzéből. Amszterdamban loptam, Párizsban hajat fontam, másutt ablakot tisztítottam, és legfőképp gyűjtöttem az aprót, a francia soukat, a holland centeket, kiblire való német pfenniget, és csörögtem és csörögtem és nagyon bírtam a dolgot. Girbegurba utcákon lődörgünk, ezerszer belém szorul a lélegzet is — idő kell, míg megszokom ezt a fordított észjárást. — Londont egyébként is szokni kell. Rövid téblábolás után kikötünk. Maradok a kikötés szónál, és maradok annál, hogy gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, ki kell vonnunk magunkat a hazai furkók forgatagából. Illedelmesen magunkra maradunk. Két utazótáskával engedjük, hogy a metró nyelve benyalintson bennünket, s mire egyórás robogás után feljövünk a
