Irodalmi Szemle, 1994
1994/11 - SZŰCS ENIKŐ: Túl sok és semmi, Nagy sima fekete kolorizmus (versek)
Ardamica Ferenc Nagy semmi! Bekapcsolja a videót és belehelyez a készülékbe egy kazettát, melyet nemrég rendelt utánvéttel egy erotikus szolgálattól. A kocsival az ágyhoz gurul és átlendül rá. Leráncigálja testéről a tréningruhát, mezítelenül elnyúlik az ágyon, nézi a pornót, közben önmagával játszik. Makkja érzéketlen, hiába gyúrja, gyömöszöli a kocsi kerekétől eldurvult, kérges kezével. Hímvesszőjének a törzsével kell dolgoznia, ha azt akarja, hogy merevedése legyen. Márpedig azt akarja! Ebben a pillanatban egyéb vágya sincs. Akarja, nagyon akarja, az életet akarja. Amikor a kissé hosszú manipulációt követően sikerül a dolog — a mai napon történtek után nem csoda, hogy nem tud összpontosítani —, s végre jó neki egy kicsit, lemondóan abbahagyja... Órákig folytathatná, de semmi sem változna, a Dodóka ugyan állna, de ő élvezni nem tudna. A baleset óta Dodóka nem Dodóka, ő pedig nem férfi, nem ember többé. Visszakapaszkodik a kocsiba, de nem megy sehová. Néz maga elé, vadul. Milica is tűrt sokáig, azután egyszer csak elérkezett a pillanat, amikor úgy érezte, egy percig sem bírja tovább. Dodó megint az előszobában köt ki — a tükör előtt. Farkasszemet néz magával... Isten veled, Dodó, isten veled, Dodóka! Visszakarikázik a nappaliba, kinyitja az ablakot, nyögve, kínlódva áthúzza magát az alacsony párkányra, ráhasal teljes testsúlyával. Néz bele a három emeletnyi mélységbe... Lent a járdán egy újság fekszik, eldobva, kiterítve. Talán az ő sportújságja! Valaki így akarta kijelölni a helyet, hogy hová vesse ki magát. Mindjárt ő is ott fog feküdni az aszfalton... Eldobva, összegyűrve, kitekert tagokkal. Magdus, az a dög meg nem is fogja tudni, hogy miatta halt meg, hogy ő ölte meg... — Magdus ölt meg... Magdus ölt meg — motyogja eszelősen a tolókocsisok számára kiképzett alacsony ablakpárkányon hasalva. De fel is támaszthatna — gondolja aztán hozzá egy percnyi pihenő után, valamivel nyugodtabban. Ha úgy szeretne, ahogy Milica szereti Jozsót. Ki tudja, azok ketten hogyan csinálják? Hogyan elégítik ki egymást? Legközelebb megiszik Jozsóval egy üveg vodkát, s közben megpróbálja kifaggatni, kiszedni belőle... Egy biztos: az ő esetükben Magdusnak kellene fölül lennie... De hogyan lehet az ilyesmit megmondani egy lánynak, akiben egy szikrányi tapintat sincs? Fekszik Dodó az ablakpárkányon, s lassan elfelejti, hogy miért kapaszkodott oda, hogy egy pillanatra megfordult a fejében: kiveti magát az ablakon, ahogy Milica tette. Sírhatnékja van, mikor gyötrődve visszakapaszkodik a tolókocsiba. A videokazettán közben elhangzik az utolsó nyögés, az utolsó sikoly, a pornófilmnek még csak most van vége. Dodó lassan, nagyon lassan odakarikázik a tévéhez, megvárja, amíg a készülék félig kilöki magából a kazettát, majd kikapcsolja a videót és a tévét is. Utána eloltja a kislámpát, és órákig mereven bámul a sötétbe. Hajnaltájt azon kapja magát, hogy ismét magában beszél, hogy mérhetetlen fájdalommal egyre azt ismételgeti: — Nem vagyok Milica. Nem tudok se meghalni, se élni... Se meghalni, se élni... Se meghalni, se élni...
