Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - ÁRGUS - POKSTALLER LÍVIA: Az esszé és tanulmány között
árgus életet annyit tesz, mint morbidnak lenni. A túlságos életszeretetben mindig van valami kísérteties. Ehhez az életszeretethez viszonyítva maga az élet a kísértet. ” Pille úgy gondolja, hogy a tizenkettedik században „Pierre Abéllard nem hitt Istenben, de úgy próbált élni, mintha hinne benne’’. Továbbá azt is hitte, hogy amikor majd pontosan hat órakor öngyilkosságot követ el, találkozik a mesterrel. Miért van, hogy a kezdő író a szellemi élményektől, az irodalmi reminiszcenciákból, a megtanultak oldaláról közelíti meg munkája nyersanyagát, az életet, miért nem fiziológiai önmagából és „nyers” valóságából kiindulva, önmagába kapaszkodva és magát emelve száll a szellemi magaslatok felé?! Az élet a maga bonyolult értelmét gyakran azzal oldja meg, hogy van. Aztán a sziporkázó gondolatszikrák és mondatcsillagok sötét űrbe hullnak és elenyésznek, fényük meddőn kihuny! Miért van az, hogy a „művet” kész elemekből és félkész idomokból óhajtják — vélik — felépíteni, s nem arra törekednek, hogy természetes sziklából, elemi létű bálványból faragják ki, hogy meglássák az életben a formát, mint a szobrász a nyers kőben a szobor vonalait? Eltanult fogalmakhoz keresik meg a dolgokat, s nem maguk nevezik néven őket! Pille, a szép kisvárosi lány egy újonnan nyílt kisvendéglőbe megy ebédelni, hogy önmagával legyen „kedve támadt, hogy átengedje magát az ízlelés magányos kalandjának. Több volt, mint kaland. Mint majdnem minden, ez is rítus volt. Az összeérő ízek fensége a szellemi világ fizikai megtapasztalhatóságának a gyönyörűsége volt". Az elhatározás azonban nem sikerül, két ismerős jön, és megzavarják a gyönyört. Nos, igen! Fábián N(óra) is beleízlelt az „irodalom magányos kalandjába”, s ami ezáltal történik és jön létre, nem érdektelen, ám egyelőre a tulajdona marad, őt boldogítja. Személyes értékek születtek belőle, a másoknak szerzett öröm nem teljes, mert a mű magába zárkózik, megközelíthetetlen, legalábbis nehezen átélhető. POKSTALLER LÍVIA Az esszé és tanulmány között Zeman László: Stílus és fordítás (Madách, 1993) Zeman László Stílus és fordítás című könyve nem annyira a stilisztikai és fordításelméleti szakirodalmunkat, mint inkább a gyakorlati elemző műveink sorát gyarapítja. Ez utóbbiak közül viszont kétségkívül kiemelkedik pontosságával, újszerű meglátásaival, gazdag háttéranyagával, jegyzetapparátusával. A kötet több tanulmányt foglal magába, s az egymástól függetlenül született elemzéseket végül az a szerkesztési elv fogja össze, hogy a szerző megpróbálja néhány klasszikus (Ady, Babits, Pilinszky, Déry) szlovák fordításait méltatni, illetve a fordítások kapcsán a fordíthatóság és fordíthatatlanság kérdésére megfelelő válaszokat keresni. Tanulmányokat említettünk az előbb, ám e műfaji meghatározás nem egészen helytálló — sőt néhol úgy érezzük, a könyv szerzője számára nem is egészen fontos a műfaji meghatározottság: írásai egyként lehetnek esszék vagy tanulmányok. Az elemzések stílusa, a már említett, igen nagy tudásra és ismeret- anyagra valló jegyzetapparátus és szakúo- dalom-jegyzék alapján bizton állíthatnánk, hogy tanulmányokat olvasunk. Valami
