Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - ÁRGUS - POKSTALLER LÍVIA: Az esszé és tanulmány között
árgus mégis hiányzik belőlük: a rendezettség és rendszerezettség. A csapongó gondolatiság az esszé jellegzetessége, az esszé stílusa viszont (Montaigne óta) személyesebb, bensőségesebb, kevésbé kíván tudományos pontosságot. Zeman írásainak műfaja tehát kicsit az esszé és tanulmány között ingadozik, ami végeredményben nem kellene, hogy zavaró legyen, csakhogy sajnos ez a határozatlanság a világosság, az érthetőség és az olvashatóság rovására megy. Ezt a hiányosságát a szerző persze legalább olyan jól tudja, mint az olvasó, s Zeman László mentségére szól, hogy könyvének fülszövegében fel is hívja rá a figyelmet. Ám ennek tudatában joggal kérdezhetnénk: nem lett volna célszerű átdolgozni az egyébként tudományos értékű elemzéseket? Ez a kérdés felvetődik a könyv stílusának vizsgálata kapcsán is. Az egyébként is rendkívül elvont gondolatok megértését nehezíti Zeman László szemléletes, ám igencsak metaforikus fogalmazása, szóválasztása és — kiváltképp — bonyolult mondatszerkesztése, váratlan, sőt — megkockáztatom — idegenszerű vonza- tai. Zeman tehát a fordítás stilisztikai fortélyait és buktatóit járja körül tanulmányaiban. Ez alól kivétel a Szempontok Márai Sándor prózájának stílusvizsgálatához című dolgozat, mely egyben talán a leginkább nélkülözi a rendezettséget. Úgy véljük, e cím sem véletlenül került a tanulmány élére: a szerző is érzi, Márai többet érdemelne. Egy ilyen méretű író stílusának vizsgálata, jellemzése csak komolyabb és nagyobb terjedelmű tanulmány feladata lehet. Műveinek teljes és alapos feltérképezése szükséges ahhoz, hogy a stílusára nézve általános érvényű következtetéseket vonhassunk le. Kétségkívül nem ez lehetett Zeman célja idevágó gondolatainak megfogalmazásával, s ezért szűkítette le a témát pusztán az elemzés szempontjainak felvázolására. így azonban a szerző szembekerült azzal a problémával, hogy elkezdett néhány gondolatot, felvetett néhány kérdést, ám e gondolatok kifejezését elmulasztotta, kétségek közt hagyva a felcsigázott, érdeklődő olvasót. Példaként egyetlen mondatot ragadunk ki a fent említett tanulmányból: „ Úgy véljük, hogy A zendülők prófétai hangvételű»suszterének« van a le- gegyénítettebb nyelve. ” A miértre azonban már nem kapunk választ; s talán ilyen jellegű megállapításoknak az indoklására példák felhozása sem lenne megvetendő. E befejezetlenség és félig megírtság a kötet néhány további részére is érvényes. A Zeman által felvetett témák általában több olyan gondolatréteget és lehetőséget is rejtenek magukban, amelyek kihasználatlanok és kifej tetlenek maradnak. Rendkívül izgalmas kérdéseket boncolgat az Epikai összetevő a lírában és a fordíthatóság témájával foglalkozó tanulmány. Itt viszont talán nem lett volna érdektelen a különböző stilisztikai iskolákra és az elméleti stilisztikai szakirodalomra való félmondatos utalásokat kissé világosabbá, érthetőbbé tenni, néhány kevésbé ismert szakmunkát pedig akár röviden ismertetni is. A kötetben szereplő további tanulmányok közül leginkább a versfordítások elemzései érthetőek és világosak, már csak azért is, mert itt az elemzett szövegek is szerepelnek a tanulmányok végén, s így az olvasó maga is rögtön kapcsolatba kerül az írással, olvasásuk nem kíván különösebb előtanulmányokat, mint a kötet más részei. Ilyen például a Versfordítás és versértelmezés című tanulmány, amely a Spi, dobrú noc című Rúfus-vers