Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Duba Gyula mezsgyéjén áll, ahol még a város szíve lüktet, de már oly gyengén, hogy az már-már agónia. S az emberben a menekülés vágyát ébreszti: el innen! Ha külső megfigyelő tárgyilagosan nézi őt, nem látja határozatlannak vagy nyugtalannak. Néhány lépésnyire áll a színes bódétól, melyben élő ember ül, s a távolban a házak erkélyein virgonc fehérnemű lobog. Mélyvörös autóbusz közeledik, a távolban egy személyautó száguld és dudál, a motor bugása azonban nem hallatszik ide. Ő az újságot lapozza...tééé...tuuu...vaz...vaza...ezen az oldalon még nincs, talán a következőn! Vazak...igen, itt van, Vazallus Lazar! Előtte Vazalié, utána Vazalský, ő lenne ez, hiszen ő nem Lazar, hanem Lázár! Mindeféle nevek és apróbetűs sorok tömegében, mint egy kiégett pusztaságban egyetlen élő fa, nem nagy és magas, de élő fa, olyan számára ez az egyetlen sor, egyedi és megismételhetetlen, semmihez sem hasonlítható, s csak hozzá tartozik, az övé: „Vazallus Lazar, 110731 21356 Miki. ” Itt van, a véletlen nem volt hozzá nagylelkű! A vakító napfényben megfájdult a szeme, behunyta egy pillanatra, és végigsimította a homlokát. Hengerré gyűrte a lapot a kezében, és egy nyugat felé vezető úton indult el, autóbusz-megállóhelyet keresett. Amikor megláttam a nevem, az jutott eszembe, hogy éppen így képzeltem el! A Lazar tkp. nem okoz gondot, a keresztnevem így hivatalos! A másik gondolatom a kényszerű megnyugvásé, vége a bizonytalanságnak. Ugyanakkor meghalt a remény. Már nem történhet semmi más, csak ami szükségszerű! Megvárom, míg jelentkezik a fiam, beszélek vele, aztán lehetőleg sikeresen befejezem a sólyomvadászatot. Addig lesem őket a padlásról, míg a hímet puskavégre nem kapom! A tojót talán nem, az anyát valószínűleg nem bántom, de a hímet mindenképpen meglövöm. Vajon mit mondanak majd a fedőnevemre? A fia nevét választotta, micsoda égbekiáltó cinizmus! Ki hitte volna az eszmék sólymáról? Merészen és magasan szállt, sosem félt. Ki hitte volna a reformerről? A bukást vállalta, nem ravaszkodott, nem keresett kibúvókat, szinte dölyfösen távozott a színről, felelt a tetteiért. De a Miki- ügynek mi értelme volt? Nem tett jóvá semmit, és nem mentett meg senkit általa! Félrevezettek, bolond Vazallus! Mások érzésein töprengtem, idegenek elképzelt logikájával tapogattam a múltam. Tettem gonosz daganatát hol a dühös irónia, hol pedig a szánakozó megvetés sebészkésével boncoltam. Szorongva vártam az első ismerőst, aki felszáll az autóbuszra, és meglát. Mit tesz vajon? Felém bólint, vagy elnéz felettem? Dacosan féltem, s csak annyi volt bennem a megbánás, mint a szajhában a szemérem. Nem tehettem mást! Az autóbusz idegen vidéken száguldott velem. Valami holdtájakon robogtunk, lepusztult, elembertelenedett földön. Pedig az ember már itt van, megtelepedett, építkezik, normalizál, sivár tereken sétál, skatulyaházakban él, s az utcákon korai kórókat és műanyag roncsokat kergetnek a szelek. Embert alig látni, bár a házak e- lőtt és a közökben színes autók rostokolnak, tv-antennák tengere meredezik a szürke panelkockák tetején, de sólyom egy antennán sem ül. A sólymok is elkerülik ezt a tájat, s a galambok sem telepednek meg a panelvadonban, inkább a Redoute környékén, a belvárosban vernek tanyát, középkori formák és évszázados kövek között,
